A fák lombkoronája zöld volt, mint a friss dióhéjon feszülő, puha burok. A tetejükön madarak, a madarak tollazatán különböző színek, a madarak színein pedig a hangjegy tekintete ült meg, amíg a hangosan csikorgó villamos be nem fordult a sarkon. – Ayhan Gökhan meséje
Egyszer hol nem volt egy hegedűverseny. Ezt a hegedűversenyt a világ legnagyobb zeneszerzője: Wolfgang Amadeus Mozart szerezte. Mozart réges régen, két évszázaddal ezelőtt élt Bécsben, és a szóbeszéd szerint nagyon szerette a fagylaltot.
A hegedűverseny a világ számos pontján megfordult, és mindenhol óriási sikert ért el. A hatalmas tapsviharban szegény hangjegyek csak úgy rázkódtak a kották egyenes, fekete vonalain. Egyikük Párizsban huzatot kapott, a balról harmadik kottajegy az évszázadok óta tartó álldogálásba fáradt bele, mígnem a valamennyi közül legrakoncátlanabb egy budapesti koncert után ezt mondta a többieknek:
– Elég volt. Befejeztem. Kilépek.
Értetlenkedve nézett rá a sok egyforma kottafej. Kilépni? Egy hegedű-műből? Ráadásul egy versenyből? Szabad ezt? Nem szabályellenes? Mit szól majd a karmester? És főleg: mit szól hozzá a többi hegedűverseny?
A hangjegy összehúzott, szúrós szemöldökkel vonogatta a vállát.
– Lesz ami lesz. Engem nem érdekel. – mondta, majd hátat fordított a többieknek. Jól látszott, hogy hátul őszül kicsit a haja, görnyed a háta, s a vállai megroggyantak a munka terhe alatt. Vette a kabátját, kalapját. A néhányszáz éve fogason lógó zakójába csak a sokadik erőteljes nekirugaszkodás után fért bele. Ennyi idő alatt bizony kicsit meghízott. Az évek, igen, azok a lassan cammogó, fránya évek a felelősek mindezért. Elmenőben vetett egy pillantást a tükörbe. Nem akart hinni a szemének. A nagy Mozart nézett vissza a tükörből. Mutatóujja fenyegetően intett a szökevény hangjegy felé. Huppsz, a hangjegy a máris a hangversenyterem padlóján slisszolt a piros bársonnyal bélelt, aranyozott kilincsű ajtó irányába, mely úgy meghökkent, hogy csak némi habozás után adott neki utat. A menekülő hangjegy ezt a világhírű karmesterektől tanult, mély, orrkoppintós meghajlással köszönte meg. A kijáratnál a lépcsőfokok is meglepődve simultak a lába alá, hisz soha azelőtt még nem szökött el egyetlen hangjegy sem az ő hátukon.
Odakint a világ várta. A hangjegy egy darabig a méh-sárga színű villamoson utazott. Az ablak mellé húzódott, hogy mindent lásson. A fák lombkoronája zöld volt, mint a friss dióhéjon feszülő, puha burok. A tetejükön madarak, a madarak tollazatán különböző színek, a madarak színein pedig a hangjegy tekintete ült meg, amíg a hangosan csikorgó villamos be nem fordult a sarkon. Utcák és terek váltották egymást, terek és utcák adtak udvariasan elsőbbséget egymásnak. Rigó és mozdonyfütty, valamint sok-sok zajos, morcos, morgolódó emberből állt össze ez a város. A hangjegy tágra nyitott szemmel csodálkozott rá a városra, ám a szigorú és gőgös város nem csodálkozott vissza a hangjegyre. Ahol eddig megfordult, taps, siker és éljenzés fogadta. A lábai elé rózsa hullt, körötte habcsók-arcú nők és felfújt szmokingos urak mosolyogtak, most meg a szürke fényben úszó város pillantásra sem méltatta őt!
A hangjegy leszállt a villamosról, s elindult az utcán. Az emberek nem fordultak utána, elbámultak a feje felett. Egy téren gyerekek fociztak, kisebb csoport szurkolt nekik. A hangjegy kíváncsian megállt.
– Gyere, játssz velünk! – hívogatta a jókedvű labda.
A hangjegy épp meg akarta kérdezni, hogy beszállhat-e a játékba, ám most hirtelen egy negyednyi hang, annyi nem jött ki a torkán. Próbálkozott, de nem ment. A hangjegy lehetősége, hogy életében először labdába rúgjon, úgy gurult el, mint maga a fiúk kergette labda. Szipogott és odébb somfordált.
– Hova lett a hangom? – töprengett magában. – Lehet, hogy elvesztettem? Talán fent felejtődött a villamoson, az ülés mellett? Kiesett belőlem járás közben? Az utóbbin nem is lennék különösebben meglepődve, hisz olyan nagy, öblös járásom van, mint egy szabadnapos nagybőgőnek.
Később megéhezett, hát gondolta, harap valamit. A magas tömbházak között egészen kicsi, épp a hangjegy kedvére való pékség üzemelt. Töpörödött nénike szolgálta ki az édesszájú vásárlókat. Kakaós csiga, túrós táska és egyéb nyalánkságok sorakoztak az üveg mögött, gyerekzsivaj és nénik, bácsik halk beszélgetése hullámzott az üveg előtt. Az izgatott hangjegy szépen, udvariasan beállt a sorba. Míg várakozott, egymás után többször lejátszotta magában, mit fog mondani a kisablakhoz érkezve.
– Csókolom, egy kakaós csigát szeretnék kérni.
Hárman álltak még előtte.
– Csókolom, egy kakaós csigát szeretnék kérni.
Aztán már csak ketten.
– Csókolom, egy kakaós csigát szeretnék kérni.
S végre ő következett.
Ám megint nem jött ki hang a torkán! A nénike jó magasan felhúzta a szemöldökét, furcsán nézett rá, s nem értette, mit akar. A hangjegy végül megint kénytelen volt odébbállni, mivel az a fránya hang sehogy sem akaródzott visszajönni a helyére, vagyis a torkába.
A szökött hangjegy éhes és szomorú volt. Sündisznópár totyogott el előtte, a fákon párosával ültek a madarak, a napsugarak ágai heten voltak, ám a hangjegy végtelenül magányosnak érezte magát, s ez sehogy sem volt jó.
– Vajon haragszanak-e rám a társaim? Vissza merjek-e menni? Kérjek-e tőlük bocsánatot?
Töprengett, s közben már vitték is fürge lábai a villamosmegálló felé. Ott megvárta a hatost, majd felszállt rá. Izgalom fűtötte, idegesség hűtötte. Hirtelen megértette, hogy a társain kívül senki más nem érti meg őt. A csivitelő madarak nyelvét a szárnyasok, a zörgő-zúgó levelekét a fák, a trilla-hangjegyekét pedig csakis a hangjegyek értik igazán, s hallják meg igazából.
Estefelé már szelesre járt az idő. A hangjegy félénken tipegett felfelé a Zeneakadémia lépcsőjének márványkemény fogsorán. Az ajtó, meglátva őt elmosolyodott, s kérés nélkül, tapintatosan kinyílt. A tanácstalanul duzzogó hangjegyek a jövevényt örömujjongással fogadták.
Hát visszajött! – kiabáltak boldogan.
Hát itt van! – nyikkant a karmesterpálca.
Bocsássatok meg nekem. – motyogta a szökevény hangjegy. – Ugye nem haragszotok rám?
A többiek válasz helyett megölelték, s megveregették a vállát.
A tükörből a nagy Mozart barátságosan, fülig érő mosollyal integetett.
A függönyt széthúzták, készen állt minden, kezdődhetett az előadás.
A karmester fürkésző pillantása végigszaladt a zenére kész közönségen.
A hangjegyek fegyelmezetten várták, hogy – mint már többezerszer – ismét megszólaljon a fagylaltszerető Wolfgang Amadeus Mozart csodás hegedűversenye.
PORTRÉ: Ayhan Gökhan engedélyével
Ayhan Gökhan kötete az Írók Boltjából 
