Az üreg jelentéses. A sötétségnek is vannak fokozatai, formálható mélye. Csak a szűz szemnek föltáruló történései. Tartalommal teli mozgalmassága. Morfeusz teóriái népesítik, és nem éri fény soha. Akár a tengerfenéken. A termoklin áttetsző rétegalján a vákuum – ahol minden emlékezet. A sötét zárványidő szigete: lebegés. Befelé tágulás. – Sós Dóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Nyitó
Az üreg jelentéses. A sötétségnek is vannak fokozatai, formálható mélye. Csak a szűz szemnek föltáruló történései. Tartalommal teli mozgalmassága. Morfeusz teóriái népesítik, és nem éri fény soha. Akár a tengerfenéken. A termoklin áttetsző rétegalján avákuum– ahol minden emlékezet. A sötét zárványidő szigete: lebegés. Befelé tágulás.
Szürke pirulák
Szonja nkisi baba: három hónapon át készítettem fából, drótból, raffiából, kerámiából, levélből, állatbőrből, kagylóból. Halkan dúdol a hintában. Ajkából kiállnak a szögek.
A kötélvárban kezdődött. Én választottam ki a helyet, jó rejtős volt. Szonja letérdelt elém.
– Fontos vagy nekem – mondta.
– Honnan tudod? – kérdem.
– Mert érzem – és Szonja pici, hegyes csókokkal adott a kezeimre.
– És min múlik, hogy később is fontosak legyünk egymásnak?
– Rajtunk. Egyformán, mind a kettőnkön.
– Mi lesz, ha egy nap mégis elfelejtesz?
– Nem foglak elfelejteni – mert nem akarlak elfelejteni.
A nkisi figura erőtárgy. Szonjában lakik valaki, akit én Szonjának hívok, mert így egyszerűbb, és nem fáj annyira, hogy ha felnő, és én ott leszek neki, egy nap már nem fog elég fontosnak érezni – se engem, se semmi mást, a szája üres üreg lesz, a leggonoszabb sötét, és elhagy. És én akkor még pici leszek, és nem fogom tudni megérteni, hogy szeghette meg az esküjét, amit a kötélvárban tett nekem. Ezért inkább most, hogy nagyobb vagyok, és együtt öregszünk, ránevelem arra, hogyan kell szeretni egy kisgyereket. Csak egy nagyon bölcs gyermek tehet ezután esküket nekem, aki tudja, hogyan kellélni, felnőtt soha többé. És nem viszem el a hazug kötélvárba sem, ez a Szonja nem láthatja azt a helyet, nehogy emlékezzen benne a szellem, nehogy elfáradjon és pirulákat szedjen, visszautasítsa az ételt, és elfüggönyözött szobában heverjen bénán, üresen, bután, aztán már ne is ismerjen föl, mert nem akar fölismerni többé.
Szonjával együtt fogjuk meggyógyítani a múltat. De ehhez meg kell szeretnünk a szögeket és a tűket. Hogy mikor szurkálni szeretnénk, legyen rajtunk erős kéreg, amin nem lehet gonosz lyukat ütni. A sokféle lyukat érteni kell. Egy nyílás van csak Szonján: a pocakjába vájtam egy bicskával, és teletömtem gézzel. Fontos, hogy gézzel, mert ott kell először megokosodni. Az ott a legnagyobb és legjelentésesebb lyuk, mert az volt az első, ahol lakott, és ez fájt neki először, de olyan korán, hogy nem emlékezett szúrásra, csak a bántás költözött oda, és nem hagyta tisztulni. Méreg lett belőle, amit föl kell szívnia a géznek.
Muszáj.
Szonjával bogyókat szedünk az udvaron. Festéket készítünk, és barlangrajzokat mázolunk a falra, mert azok mágikusak. Rájuk gondoljuk magunkat, és olyankor Szonja beszélni kezd.
– Anyám éhes volt, és engem evett. Szürke pirulák voltak a szemei, mint az enyémek.
– Hogy volt éhes az anyukád?
– Hogy én történtem benne, és múljak el. Éhes volt az ártatlanságára. Egyik éjjel erősen szorították a kezeit a földhöz, és kicsavarták a gerincét. Eltörték őt, csak tojáshéjak maradtak körülötte, ártatlan fiókákat raboltak el, és csak a csipogás hiánya maradt, meg én. És anyám éhes volt, és kötőtűkkel próbált kiszúrni, de én erősen kapaszkodtam a hasában, és meg kellett születnem. Onnantól szürke pirulák voltak voltak a szemei, de ezt már mondtam.
Szonja apró tűujjaival karistol a falba, belekeni a bogyó levét, és aznap már nem beszél többet.
Hazaviszem, a csap alá tartom, mert ez a bogyó foltot hagy, és Szonja utálja a foltokat. Alaktalanok, sötétek, és emlékeztetik. Pedig csak lassan és fondorlatosan szabad elmozdulni az időben. Ki kell cseleznünk a szellemet, aki a nkisimben lakik. Jó mélyre építjük a fészket, és óvjuk a tojásokat. Sok hő és ölelés kell nekik. Szonjával együtt vagyunk tollanyák, tollbabák, tojások. Én vagyok a fészek, ő a fiókám, és ha egyszer már nem fájnak úgy azok a szürke pirulák, cserélünk majd.
