Bertolucci filmje élvezhető, hatásos, de nem eléggé, hiányos, súlytalan, de nem túlságosan, és ezek az „éppen hogy pillanatok” ejtik zavarba a nézőt. (Vecsei Márton kritikája Bernardo Bertolucci Én és te című legújabb filmjéről.)
Bertolucci tíz év szünet után ismét rendezett. Az olasz filmművész 1972-ben a Szajnába dobta a szerzői filmezés mentőövét, az Utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi,1972) egyik kulcsjelenetében, és ahogy az Atalante feliratú ( az egyik első francia újhullámos film címe) öv a vízben, úgy Bertolucci a midcultban, majd a hollywoodi filmiparban merült alá, eljutva az Utolsó Császárig (The Last Emperor, 1987) , az Oscar díjig, végül a francia diáklázadások díszletei között játszódó Álmodozásokig (The Dreamers, 2003) . Idén tavasszal, az évtizedes szünet után elkészült Niccoló Ammaniti Én és te (Io e te, 2013) című kisregényének adaptációja. A másfél órás filmet számos jelzővel illettem, miután másodmagammal (igen, a szombathelyi Savaria moziban ketten néztük a premiert) kijöttem a teremből, mégis a legkézenfekvőbb közülük a zavarba ejtő volt. Mintha egy másfél órás ujjgyakorlatot láttam volna.
Ammaniti kisregénye magával ragadó, a terjedelem és a cselekmény végig összhangban van, viszont véleményem szerint a kisregény egész estés filmadaptációja rengeteg buktatót hordoz magában. Bertolucci hűen adaptált, legtöbbször csak apróbb részleteket cserélt fel hasonló, filmesebb részletekkel, viszont a film arányai, a keret elhagyása, a főhős kezdeti motivációjának megváltoztatása mind a befogadói katarzis hiányához vezettek, helyenként kiüresítve az alkotást. A történet főszereplője a tizennégy éves Lorenzo, aki pont annyira neurotikus, hogy az olvasó empátiája, szimpátiája ne sérüljön, a fiú helyenként betegességet súroló viselkedése ellenére sem. Míg a szülők azt hiszik, Lorenzo síelni ment barátaival, a bármiféle közösségbe beilleszkedni képtelen fiú leköltözik római lakásuk pincéjébe, hogy egy hétre kizárja a külvilágot, az embereket azok felesleges, gyűlölt, és irritáló szabályait, szokásait. Lorenzo önkéntes száműzetését váratlanul megzavarja Olivia, a kamasz fiú rég nem látott féltestvére. A lány erős drogfüggő, aki rehabilitációjának helyszínéül öccse rejtekét választja. A regény a két testvér egymásra találását, összecsiszolódását bemutató fejlődésregény a keret tragikus katarzisával együtt, míg a film aránytalanságánál fogva kevésbé mutat karakterfejlődést, elhagyva a tragikus zárlatot. A film Bertolucci bepillantása a regény történetébe. A rendező többször bepillant, árnyalja a két testvér viszonyát, az anya karakterét, elvesz és hozzáad, mint minden adaptáció, de csak éppen hogy elvesz, és épp csak egy kicsit tesz hozzá. Zavarba ejtően mesteri képekkel dolgozik Bertolucci, de csak annyival, hogy megmutassa: tessék, látjátok, megy ez még nekem. A Bertolucci féle tükrök, terek, kameramozgások, plánozások sokadszorra is bizonyítják a művész direktori leleményességét, azonban a kétszereplős kam (a) ra dráma egyes részletek pontos átültetése, és néhány újszerű elem remek használata ellenére is kevésbé drámai, mint Ammaniti története.
Bertolucci filmje élvezhető, hatásos, de nem eléggé, hiányos, súlytalan, de nem túlságosan, és ezek az „éppen hogy pillanatok” ejtik zavarba a nézőt. Egyetlen dolgot azonban mindezek ellenére sem lehet elvitatni a film készítőitől, és az a színészválasztás. A Lorenzo szerepét alakító Jacopo Olmo Antinori, és az Olíviát megtestesítő Tea Falco moziszínészként elsőfilmesek, akik pályakezdő alakításukban döbbenetes érzékkel, és hatásfokkal jelenítették meg az eredetileg is archetipikus, de mégsem szokványos hősöket. Hiányosságai ellenére csak ajánlani tudom az Én és te filmadaptációját, mint a regény részleteit tartalmazó alkotást, Ammaniti hőseinek tökéletes audio-vizuális leképezése, és a helyenként felbukkanó Bertolucci pillanatok miatt, azonban Lorenzo és Olivia történetének maradéktalan megismeréséhez elkerülhetetlen az fiatal kamaszhősökkel operáló Ammaniti életmű (Én nem félek, és Magammal viszlek) e jelentékeny darabja, mely ironikus módon éppen maga adhat magyarázatot a film hiányosságait fejtegető kérdésekre, feloldozva Bertoluccit. „…És aztán? – Hogyhogy és aztán? – Mi a vége? Ez volt a vége. Ennyi. Én jónak találtam így. Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól, vagy rosszul, de a befejezésekben muszáj mindig mindennek elrendeződnie…” – mondja Lorenzo a regényben, mikor a nagymamájának mesélt történetet próbálja befejezni. Aztán persze a fiú végigmondja a történetét, Ammaniti végigmondja Lorenzo történetét, és Bertolucci, nos, ő máshogy találja jónak.
Bertolucci-filmek kedvezménnyel
