„Emeletes ellenségek vittek egymásnak kóstolót a friss, erkélyhideg kocsonyából.” Sáközi Richárd Sepercese.
Ott lakott a büdös Tóni, aki nem volt alkoholista, egyszerűen csak alkoholon élt. Nem kellett annak ebéd, első fogásnak folyékony kenyeret ivott, főfogásra bort, desszertnek meg lecsúsztatott pár fél barackot.
Ott volt a Jancsi, aki nem ivott, csak a fizetés utáni napokban, amíg kitartott a pénze, utána szigorúan önmegtartóztatott. Az ő ivó- és élettársa volt a Magdi, a mindig álmos Magdi, akit délután hatkor már támogatni kellett hazamenési szándékában, mert az álommanó ráült a fejére a Kimért Presszóban, ahol a híres idézet állt a falon: Hosszúlépés az emberiségnek!
Ott lakott Tilinkó néni a virslikutyájával. Mind a ketten jobbról balra dülöngélve közlekedtek az utcán, úgy néztek ki, mint a marionett bábuk, akiket a mindentlátó Pucika néni irányít a másodikról szárítókötéllel.
Ott pecózott a fodrász Ági az éppen aktuális tengeri malacával és hasonló szeretőjével, akikkel rendszeresen szétkürtölték az emeleteken, mennyire szeretik egymást vagy a veszekedést aztán egymást.
Laktak ott gyerekkel is, például a Dokiék. Először mindenki azt hitte, ügyvéd a pasi, mert állandóan a bíróságra járt. Aztán néha úgy elment, hónapokig nem jött haza, ha meg visszatért, rögtön az új tetkóját mutogatta a gyerekeknek, akik ezen felbuzdulva alkoholos filccel rajzolták egymás felkarjára a Milánokat, Dzsennifereket karddal átszúrt szívbe vagy sárkányba.
A tömbhöz tartozott a híres Katusapu, a fordulók réme. Míg felért a hetedikig, minden fordulóban megállt izzadságot csöpögni, lihegni és méregteleníteni, ami abból állt, hogy szidta a rendszert, a kormányt, a polgármestert és még amilyen celebet csak ismert. Ha lekapcsolódott a folyosólámpa, azt is a “miszterelnökre” vagy a “sólbucira” fogta, mert “megadóztatják azok a látást is”, vagy “azért spórolnak, hogy legyen elég rivaldafény a börtöni színjátszókörbe” – mondta.
Így éldegéltek az emberek egymás hátán a hegyen. Az első változásokat csak kevesen érzékelték: valahogy a levegő is könnyebb lett, kisimultak az arcok, az ellenségeskedés kedélyességbe, jószomszédi viszonyba fordult. Régi, emeletes ellenségek vittek egymásnak kóstolót a friss, erkélyhideg kocsonyából, aztán azon versenyeztek, melyikük lesz később rosszul a másik házitöményétől. Az egymás alatt lakók megegyeztek, hogy mamuszra cserélik az egyébként is kényelmetlen faklumpát, és csak akkor veszekednek hangosan, ha már nem segít se az alkohol, se a pénzfeldobás.
A telepre költöztött a boldogság, és nem csak az 50 négyzetméteren felüli lakásokat töltötte be. A büdös Tóni most már szilárdat is fogyasztott ebédre “köll valami, amit felszív a folyadék” – hangoztatta, és az egészségére gondolt. A Jancsi visszafogta magát és a Magdit, szépen kicentizték literben a napi adagot, úgyhogy minden nap ott ülhettek a Kimértben, ha magukhoz képest józanul is. A Tilinkó néni virsilikutyája az örök lakótelepre költözött, úgyhogy szerzett egy újat, az meg olyan fürgén mozgott, mint patkány a szeméttároló falán, úgyhogy a néni hamarosan új formában tűnt fel mindenki előtt, visszanyerte az évekkel azelőtti bojleralakját, és új mozgsáformát alakított ki, a dülöngélés helyett hangosan csoszogva üldözte a kutyát. Az éppen aktuális szerető már két hónapja az Áginál lakott, és a tengeri malacok is legalább ennyi ideje bírták. A Doki mindennap hazajött, igaz, a bíróságra még így is sokat járt. Katusapuval nagyot fordult a világ, leköltözött a földszintre, esélye sem volt válogatott szidalmakat kitalálni a következő fordulóig.
Egy ideig törték saját fejüket a környék lakói, mi állhat a változás hátterében, volt, aki a globális felmelegedésre, volt, aki a minőségibb kimértekre fogta, végül élték tovább boldog életüket a most már színes négyfalak között.
