Ezt a novellát Palmi Rancsev arra a felkérésre írta, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Kornél abolgár kalauzról szóló történetének párját kellett elkészíteni.
Miskédi Szandra fordítása.
Kikönyököltem az ablakon, és figyeltem, ahogy a vonat gyorsul. Már nem is tudom, hogy hanyadik alkalommal álltunk meg. Nem volt értelme számolnom az állomásokat. Valamennyire sikerült helyreállítanom a belső békémet, de rájöttem, hogy a nyugalmamhoz hiányzik egy komoly indok. Valójában semmi sem változott. És a tény, hogy egy olyan vonaton ülök, amelyről nem tudom, merre tart, nem igazán adott értelmet utazásomnak. Megpróbáltam teljes lényemmel átélni az ellenkező irányba futó táj nyújtotta élményt: a végtelen síkságot és néhány falut, amelyek a sűrüsödő homályban elhagyatottnak tűntek. Egy idő után itt-ott fények jelentek meg. Mintha a lakók azt várták volna, hogy besötétedjen és az ég ráereszkedjen a tájra. Hazatértek, lámpát gyújtottak otthonukban és újból életjelet adtak magukról.
Megláttam a kalauzt a folyosó végén. Már a második kört tette. Férfi volt, az enyémhez hasonló átlagos testalkattal. Inkább vékony, főleg most, hogy odakint és a vonat folyosóján már megnyúltak az árnyékok. Bármelyik pillanatban beállhatott a mélységes sötétség. Teljesen észrevétlen maradt volna, ha nem hord egyenruhát és nem bajuszos. Szárai puhák és íveltek voltak, mint egy serdülőnek, bár ő maga már valószínűleg túl járt a harmincon. Inkább különálló szálak, amelyeket a borotválkozás reményében hagyott nőni.
Elég nagylelkűen viselkedett. Annál is inkább érdekes ez, mert nem találtunk közös nyelvet. Az igaz, hogy ismert néhány bolgár szót. Néhányszor elsorolta pár tengerparti város és falu nevét. A végére már csak abban voltam biztos, hogy az „igen” és „nem” szavakat ismeri, megpróbálva a helyes bólogatással összekötni. Megmutatta, hogy mondják a „nem”-et nálunk, és hogy Magyarországon. Sokatmondóan elmosolyodott, és magyar „igen”-t bólogatott. Az első találkozásunk, vagy, ahogy már vártam összeütközésünk végén, belefűzött még néhány angol szót is. Biztosan azért, mert gyámoltalanul próbáltam neki angolul is elmagyarázni, hogy miért is vagyok jegy nélkül. Aztán elkezdett meglepően folyékonyan németül beszélni. Akkor meg sajnos én értettem csupán egyes szavakat. A nyilvánvaló kommunikációs nehézségek ellenére a kalauz egész idő alatt nagyon udvariasan viselkedett, már-már visszafogottan. Talán ez a szó írja le legjobban a viselkedését. A végén átnyújtottam neki a pénztárcámat, hogy vegye ki belőle a jegy és a büntetés árát. Bocsánatkérően mosolygott, amíg előbb az egyik, majd a másik kezével is átszámolta a pénzt. A kalauz valójában a legtöbbet magyarul beszélt. Tagoltan ejtette a szavakat, amelyek kevéssé valószínű, hogy utazói kötelességeimről szóltak. Inkább hasznos információt akart megosztani velem utazásommal kapcsolatban, amelyet sajnos úgyszintén nem értettem.
A végén már az is eszembe jutott, lehet, hogy bocsánatot kért. És talán tényleg ez történt, már amennyire le tudtam olvasni az arckifejezését. Nem tehetek mást, mondhatta, teljesíteném-e a kötelességemet. Meg kell hogy büntessem, bármennyire is sajnálom. Nem úgy néz ki, mint egy átlagos bliccelő. Bólintott, amikor azt mondtam, hogy ne aggódjon. Én magam vagyok a hibás. És elégedett vagyok, hogy ő is elvégezhette a kötelességét, és már én is átlagos utas vagyok. Újra megköszöntem neki. Továbbra is udvariasan és figyelmesen beszélt, és nem bosszankodott a látszólagos hanyagságom. A végén még arra is talált okot, hogy elmosolyodjon.
Most, hogy megint felém közeledett, mielőtt kinyitotta volna a soron következő kupé ajtaját, visszafogott köszöntést küldött felém. Már elég közel voltunk ahhoz egymáshoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, ki ő és ki vagyok én. Hasonló biccentéssel válaszoltam. Kicsit elbizonytalanodtam, nehogy véletlenül tagadásnak vegye. És szinte azonnal meg is nyugodtam, mert megéreztem a kettőnk közti kapcsolatot. Nem volt alapja kételkedésnek, értetlenkedésnek. Az élet annyira kiszámíthatatlan, alkalom szülte barátom – akartam volna mondani neki. Nincs értelme se túlzott lelkesedésnek, se csüggedésnek, bármennyire is természetesnek tűnjenek az ilyen végletes reakciók bizonyos helyzetekben. És ha már így nekikezdtem a lelkem felfedésének, azonnal be szerettem volna vallani neki, hogy nem mindig tudok uralkodni az érzelmeimen. Ezt jól tudom. Még bizonyítékokra sincs szükség. Néha nagyon erős érzelmeket élek meg. Lelkesedek. Másra nem vagyok képes.
Ez idő alatt csökkent a távolság kettőnk között. Nem csupán fizikailag. Ő már nem egy átlagos kalauz volt, hanem ember, akinek nemcsak köszönettel tartoztam, hanem valami sokkal többel. Egy olyan szituáción segített át, amely nekem megoldhatatlannak tűnt. Már a vonatra szálláskor tartalékoltam a szükséges beletörődésből. Történjen, aminek történnie kell. Valahogy majd csak megoldom. Ezzel kerültem el, hogy pánikba essem, amikor már utaztam. Fokozatosan készültem rá a szituáció szükségszerű következményeire: problémák a közúti rendőrséggel, akár gyorsított büntetőeljárás, amely számomra nem jelentett többet a szokásos fenyegetésnél. A vonatról való leszállítás már elképzelhetőbbnek tűnt. Vagy akár még gorombább büntetések. Ezek közül egyik sem valósult meg. Már minden elmúlt. Valamelyik zsebemben ott lapult a jegy, amelyet a kalauz adott, miután leszámolta, mennyit kell fizetnem, hogy rendes, törvénykövető utassá váljak. Akkor sokkal fontosabb volt a biztonság egyre gyarapodó érzése. És a viszonylagos nyugalomé.
A kalauz, miután leellenőrizte a szomszédos kupét, és látta, hogy az enyém üres, úgy tűnt, nem akarta, hogy csak úgy elmenjünk egymás mellett. Félreérthetetlenül felkért arra, hogy kövessem. Mielőtt reagálhattam volna, visszafordult, újra kinyitotta az ajtót, és megszemlélte az ülések fölött üresen álló csomagtartókat. Valószínűleg a poggyászomat kereste. Megbillegtettem mutatóujjamat az arcom előtt. Azonnal megértettük egymást. Pontosan, mondtam én, nemcsak, hogy jegy nélkül szálltam fel az első elém kerülő vonatra, de még táskám vagy bőröndöm sincs. Nincs szükségem rájuk, ráztam meg a fejem. Csak látni szerettem volna őt. Dórikának hívják. Rápillantottam, hogy megítéljem, hogy veszi az őszinteségemet. Bár valójában magamat is megleptem azzal, hogy beszélni kezdtem róla.
Csak ment előre. Úgy tűnt, nem hallotta meg, amit mondtam.
Csak egy idő után fordult vissza. Felismerte „Bulgária”-t a többi, ismeretlen magyar szó között. Nem voltam biztos benne, hogy mindennek köze lett volna ahhoz, amit én mondtam. Elégedettséggel töltött el, hogy a beszélgetés egy kicsit általánosabbá válik. Meghatározatlan irányba előre mutattam, és megismételtem: „Bulgária.” Ő azt gondolta, azt mutatom, hogy merre található. Megállt, elgondolkodott és kijavított – majdnem épp az ellenkező irányban volt. Rámutattam, hogy Magyarországon vagyunk, az éjszakai vonaton, és beszélgetni próbálunk, Bulgária pedig nagyon messze van. Ezt akartam mondani. Úgy tűnt, hogy ez alkalommal megértett, és bágyadtan elmosolyodott.
Komikus volt az, ahogy társalogtunk. De legalább bizonyos mértékig megértettük egymást. Végül elértük azt a kupét, ami valószínűleg a szolgálati helye volt. Itt csak ketten voltunk, és nem festettünk humorosan a külső megfigyelők számára. Leültünk egymással szemben, és hallgattunk egy ideig. Türelmetlenül vártam, hogy elővegye az üveg pálinkát és a poharakat. Ez lett volna a természetes. De ugyanakkor nem szerettem volna, ha ez történne. Biztos voltam benne, hogy nincs szükségünk alkoholra. Pálinka nélkül is kissé megszédített bennünket a helyzet és a légkör. Akkor újra megszólalt. A tengernél járt, Szozopolban, de már nagyon régen, ezért nem jutott azonnal az eszébe a pontos hely. Emlékei egyre részletgazdagabbá váltak, a végén már a szállása pontos címére is emlékezett. A vendéglátó néni nevét mondta volna? Vagy a névnek valami egészen más jelentése volt? Ezt már nem igazán értettem.
Hirtelen gyorsabban kezdett beszélni, és csak mondta, mondta, anélkül, hogy rám pillantott volna. Úgy tűnt, a bolgár története nem volt annyira átlagos, mint ahogy én azt gondoltam. Emellett biztos voltam abban is, hogy szüksége van a jelenlétemre. Aligha valószínű, hogy egy szót is szólt volna, ha nem ültem volna szemben vele. Ha jól érzékeltem, ideges párbeszédet folytatott saját magával, amelyben a válaszok és kérdések összeakadtak, és leginkább ugyan azt a jelentést hordozták. Az új részletek folyamatosan egészítették ki és tisztázták a képet. Aztán keserűséget és bosszúságot éreztem a hangjában. Már rég rájöttem, hogy nem a vendéglátójáról beszél. Nem nagyon tudtam kihámozni, mi is történt pontosan. A nő, akiről beszélt, úgy tűnt, fájó emléket hagyott maga után. Aztán az egyik kezével hevesen gesztikulálni kezdett, míg arckifejezése és arcának színe gyakran változott.
Egészen természetesnek tartottam kitörő érzelmeit, amelyekkel elmesélte, hogy mi is történt vele. És figyelmesen hallgattam. Nem értettem meg mindent, a részleteket magamban egészítettem ki. Így sokkal jobb volt. Pont ezért meséltem volna el neki a saját történetemet. A magyarázatomban, amikor kiderült, hogy jegy nélkül utazom, szinte nem volt semmi arról az igazi okról, ami miatt ezen az éjszakai vonaton ülök. Csak most mondhattam el neki az igazat.
Nem teljesen értelek, vallottam be neki. Csak feltételezéseket teszek. De a vágy és annak szüksége, hogy ezt elmeséld nekem, teljesen érthető számomra. Nagyon valószínű, hogy a megjelenésem emlékek tömegét idézte elő benned. De a te történetednek is megvan a maga hatása. Sokkal szabadabban érzem magam. És már tudok beszélni erről. Mert kevéssé valószínű, hogy el tudod képzelni az igazi okát annak, amiért ezen az éjjeli vonaton ülök, amelyről még csak azt sem tudom, hogy merre tart.
Hallgatott, fejét a sötét ablak felé fordítva.
A beálló sötétségben egyre nehezebben kivehető arcéle szomorúnak tűnt.
Az ember néha annyira magányosnak érzi magát, hogy váratlanul eszébe jut négy levél, amelyet még évekkel ezelőtt kapott. Levelek, nem tudom, hogy hogyan mondják magyarul, de biztos érted, hogy miről beszélek. Kivettem a borítékokat a zakóm belső zsebéből. Csendesen, már-már suttogva beszéltem. Tartottam a leveleket, és figyeltem, hogy hogyan fog reagálni. Miután megbizonyosodtam afelől, hogy nem fog félbeszakítani, folytattam. Az egyik levél rossz oroszsággal, a másik rossz angolsággal íródott. És két levél magyarul. Soha meg nem válaszolt levelek. Sokáig a tiszavirág-életű augusztusi élmény emlékeinek tartottam őket. Akkor, úgy tűnik, valóban azok is voltak. És hogy válasz nélkül maradtak eredményezhették a két magyar levelet, legalábbis így gondoltam. Dórika el szerette volna magyarázni mindazt, amit átélt, az elejétől a végéig, és ezért választotta inkább anyanyelvét. Nem valószínű, hogy folytatom, ha nem lettem volna biztos benne, hogy mindent ért. Szó, ami szó nagyon hétköznapi, már-már banális volt, és ugyanakkor éreztem, ahogy a torkom összeszorul az érzelmektől. A kalauz egész idő alatt mozdulatlan maradt, figyelmesen hallgatott. Újból rápillantottam, hogy megbizonyosodjam, figyel-e, és elkezdtem felolvasni az első levelet – tört oroszsággal. Szerettem volna, ha megérti, hogy milyen megható tud lenni az ártatlanság és az összezavarodottság, az átélt élmény trivialitása ellenére. Szó szerint keresztre feszít. Szenvedsz, és nem bánod a szenvedést. Felolvastam, vagy inkább elmormogtam a másik levelet is – a rossz angolsággal íródottat. Biztos voltam benne, hogy már legalább egy bizonyos fokig megérti, hogy miért vagyok a vonaton.
Vártam a véleményére. Nem volt hozzáfűzni valója. Vagy nem akarta hangosan kimondani. Inkább a sötétséget nézte odakint. Még szomorúbbnak tűnt. Ez megfelelő reakció volt számomra ahhoz, hogy rászánjam magam az utolsó lépésre. Odaadtam neki a másik két, magyar levelet, amelyeket eddig nem olvastam. Nem is tudtam volna elolvasni őket. Nem akartam, hogy idegen fordítsa le. Egy ideig abban bíztam, hogy Dórika maga fogja megmagyarázni, mit írt. Aztán ez a remény is elmúlt. Azóta a levelek csak beindítják a fantáziámat. Isten tudja, milyen történetek jutottak az eszembe, amíg aprólékosan elemeztem nem csupán az írását, de minden egyes foltocskát.
A kalauz átvette a többrét összehajtogatott, sűrűn teleírt, iskolai füzetből kitépett négy lapot, és elővett egy tollra hasonlító kis zseblámpát. Előrehajolt, és olvasni kezdett. Amíg olvasott, azon gondolkodtam, vajon a levelek tartalmából megérti-e, hogyan lehetséges, hogy egyetlenegy ok miatt indultam el valamerre: az érzés, hogy nincs más hozzám közelálló ember az egész világon. Azaz, mert az egyetlen közelálló ember, akivel átéltem a teljes összeolvadás és egyesülés érzését, amikor nem voltak saját vágyaim, mert a vágyak közösek voltak, éppen Dórika volt. A magyar lány, akivel három és fél napot és éjszakát töltöttem a tengerpartnál. Később úgy láttam magunkat, mint két szalmaszálat, amelyeket a véletlen mozgat. A magány érzése fokozatosan egy halántéknak szorított megtöltött pisztollyá változott. És idővel nem csak a saját testemet, de szó szerint az egész lényemet meggyűlöltem, aminek az oka a még teljesebb közelség reménytelenül elszalasztott lehetősége volt. Csak ültem, és szemem előtt a múlt eseményeinek várakozással és reménnyel telt képei keveredtek, tolakodtak. Nem akartam semmi többet mondani.
A dermedtségből egy nem várt hang ébresztett fel: a kalauz sírt. Egy kis időre szükségem volt, mire fel tudtam fogni a valóságot. Mozdulni se mertem. A kis zseblámpa fénye már nem a papírt világította meg, hanem a padló egy részét, ezzel is növelve a helyzet drámaiságát. Féltem bármit is tenni. És ezzel együtt a feszültség nem tarthatott örökké. A fény, bármennyire is rossz irányba világított, látni engedte, hogy az arcán még mindig csorognak a könnyek. Mit olvashatott? Hogy lehetséges, hogy Dórika naiv szerelmi vallomásai ennyire megrendítették? Vagy, lehet, a lánnyal történt valami szörnyű? Valószínűbb volt, hogy az elolvasott oldalak a saját élményeit erősíthették fel.
Türelmesen megvártam, míg visszanyújtotta a lapokat. Összehajtogattam és visszatettem őket a borítékokba. Megvártam, míg egészen megnyugszik, és akkor újra megszólítottam. Kötelességemnek éreztem, hogy folytassam történetemet. Először azt meséltem el, hogy hogyan találtam meg a címét. Egyáltalán nem volt könnyű. Épp olyan, mintha te barátom keresnél valakit Bulgáriában. Ugye el tudod képzelni, hogy milyen fejfájást okozhat, ha nem tudod a nyelvet. Végül mégis megtudtam az utca nevét és a házszámot. Sokáig hezitáltam. Szó szerint nem tudtam elhinni, hogy a megfelelő helyen állok. Nem tudtam rávenni magam, hogy becsöngessek. Megfordultam, és átmentem az utcán. Aztán sokáig álltam a szemben lévő üzlet udvarán. Az egész teljesen értelmetlen – döntöttem el végül. Elvégre, azóta már legalább három év telt el. Egyik levelére sem válaszoltam. Akkor most milyen jogon vagyok itt?
Lassan eljutottam a végső következtetésig, hogy már semmi sem olyan, mint amilyennek akkor tűnt, amikor elindultam. Ezt valószínűleg már akkor is tudtam. De a távolság és az idő csak segítettek abban, hogy ne gondolkodjam el a részleteken. Bármennyire is értelmetlennek tűnt az utazás, akkor elég volt, hogy eldöntöttem: elindulok. Nem akartam megmagyarázni, hogy miképpen kerültem a vonatra. Véletlen volt, hogy felszálltam. Mert amúgy csak céltalanul mentem előre. Az oka egyszerűen annyi volt, hogy Dórika egy vonatállomás közelében lakott.
Hogy azonnal visszaindultam valószínűleg a teljesen inadekvát állapotomnak volt a következménye. Talán nem is mondtam el neki, de mindaz, amit eddig elmeséltem, úgy véltem, elég volt. Nagyot sóhajtottam, megcsóváltam a fejem. És akkor válaszolt. Megremegett a keze és megmozdította a fejét. Ez elég volt, hogy tudjam, megértett. Értettük egymást.
A vágy, hogy visszamenjek épp annyira bolond és értelmetlen volt, mint mindaz, ami eddig történt. Éppen ezért, úgy tehettem, ahogy jónak láttam: a végére akarok-e járni – bármilyen befejezés is legyen az –, hogy megtudjam mi az igazság?
Nem marasztalt, amikor felálltam és kimentem a kupéból.
Elindultam visszafelé a folyosón, és nem a közelben lévő ajtó felé. Szükségem volt rá, hogy azonnal felfogjam, hogy mit is teszek: elindultam vissza oda, ahonnan épp csak pár órával ezelőtt még menekültem. A kalauzzal folytatott beszélgetésem segített, hogy új döntést hozzak. Bármennyire nehéznek is tűnt, még egyszer meg kellett próbálnom, bármi is történjék, akár csak azért, hogy ezzel végérvényesen kifacsarjam a reményemet. Ki akartam nyitni, határozottan újra megpróbáltam, de az ajtó be volt zárva. Gyorsan kocsit váltottam, megpróbáltam menet közben kinyitni, és továbbmentem a következő folyosón. Egy idő után a vonat lelassult. Aztán megállt. Megszaporáztam lépéseimet, már-már futottam a következő ajtóig. Ezt sem sikerült kinyitnom. A következő vagonban már dühösen próbáltam megbirkózni a nehéz fémkilinccsel. Eredménytelenül. Aztán teljes sötétségben lépdeltem. Annyira sötét volt, hogy eszembe se jutott visszamenni. És talán nem is létezett ilyen lehetőség. Még le tudtam volna szállni, bár a vonat már megindult.
