Ha fűbe harapsz, soha nem felejted el az ízét. Merthogy az a föld zamata is. (Antal István kiállításmegnyitója Révfülöpön, a Tóparti Galériában július 13.-án 19.00 órakor hangzik el.)
Ha fűbe harapsz, soha nem felejted el az ízét. Merthogy az a föld zamata is. Ráadásul olyan ez a Szabolcs – Szatmár – Bereg, hogy nem ér véget az országhatárnál, átlóg a szomszédba, hiszen a jóisten szélesebbre kanyarította, gyűrte, szabdalta a Kárpátok hegyláncait, lesimogatva a lankákat egészen az alföldi folyóvá szelídülő Tisza partjáig. A határokat emberek húzzák, hogy más emberek átlépjék, vagy megkerüljék, akkor is, ha tiltva van. Mert amikor egy egész országra oltotta rá a villanyt a már emlegetett hegyláncok géniusza, akkor is sejthettük, hogy nem csak az elektromosság tud világot gyújtani, hanem a gondolkodó, érző, cselekvő ember is. Például úgy, hogy rácsodálkozik a világra, s emlékezete fényérzékeny lemezére rögzít mindent, olyankor is, ha nincsen nála fényképezőgép. Az új világban, az amerikai kontinens nagy tavainak partján, a Niagara vízesés szélesebb karéjától egy lépésnyire győződhettem meg arról, hogy a kanadai angolnak is vannak szabolcs-szatmári nyelvi és kulturális ízei, az ottani töltött káposztáról, hurkáról, kolbászról nem is beszélve. Az ember azt hiszi, felejt, de az emlékezetből az is előhívható, amit csak a sejtek rejtenek. Csutkai Csabának pedig éppen azért sápadhatott volna meg a valóság, mert unos-untalan láthatja annak minden részletét, hiszen egy-egy nagy utazáson kívül a lábát nem tette ki szűkebb hazájából a háromnevűvé gyarapodott megyéből, amely önmagán belül is öt részből áll. A Nyírség, a Nyíri mezőség, a Rétköz, Bereg és Szatmár. A túloldalra szakadt Szatmár elmagyarosodott svábjai miatt lett Swab föld, legnagyobb vize után Crasna, és egyre magasabbra kapaszkodó hegyei nyomán Avas. Olyan változatosságú ez a nálunk felejtett mozaikosságában is harmonikus, látszólag egynemű vidék, hogy néhány napon belül még önmaga is képes átrajzolni vonásait. Elég egy tiszai árvíz, egy homokhát mozgató szélvihar, egy országos nagy eső, egy szemkápráztató végtelen havazás, egy a befagyott folyó alól kiszaladó apadás, és nem ismerünk magunkra. A Nyírség Krúdy Gyula szerint „olyan, mint egy halott menyasszony”. Hozzátenném, hogy az időtlenné szelídülő boldog mosoly a természet fátyolán, a talaj mentén lengő párák nyomán is érzékelhető.
Ezt a látványon túli képalkotó képességet ismeri Csutkai Csaba, aki látszólag bármely megrendelő igényét képes kielégíteni (még a magáét is) miközben munkáinak olyan érzelmi és gondolati háttere van, amit csak a hozzá hasonló érzékenységgel bíró, belefeledkező, meditatív hajlamú szemlélő tud kibontani. Úgy ismeri Csutkai Csaba a fényképezés lehetőségeit, hogy az analóg technika minden klasszikus vonását bírja: fekete-fehér papír képeinek tónusgazdagsága a festészet közeli fotográfia kezdeti hagyományait idézi, színes képeiben is mindig fegyelmezett és drámai marad, majd jóval a digitális eszközök érkezése előtt már a polaroid képrögzítés minden lehetőségét kiaknázza. Neki ugyanis nem az eszköz, nem az önmagáért való kísérletezés, hanem a képteremtő élmény az ihlető erő. Amikor az ezen a tájon szinte egyedülálló kulturális szövetként megmaradt kora-középkori, román, gótikus templomépítészet a remek ácsmunkák, zsindelyszerkezetek, fatornyok által őrződik és születik újjá, nála a képeken, a természeti környezetben, a térben és időben megfogott részeltek a teljességet, a díszítőmunkák rögzítése a rétegek finomságát mutatja a maga teljes gazdagságában. Ha embert fényképez, a figura és a portré egyként a személyesség hordozója, ha táncosokat, akkor a mozdulatok által hordozott időtlen üzenet jön át a közvetlen elmondáson túlról. Ezért van az, hogy jól kifőzött terített asztalról mesélő képeinek íze van, a legtartózkodóbb tárgyilagosságnál is oly gazdagon szól a kulináris örömökről, hogy tényleg a Krúdy Gyula által megénekelt és megevett velős rezdülő szépsége, illata jelenik meg előttünk. Holott a képnek nincs szaga, de a művészet legfontosabb tulajdonsága mégis a teljes illúzió megteremtése bennünk és általunk.
Az egy falat tündérmező már azért is zseniális találat, mert a Nyírség, a Tiszahát, Szatmár és Bereg nehezen hagyja kertté szelídíteni magát. Ezen a vidéken nagyon erős elszántság, komoly hit és alázat, mi több egy kis humorba oltott rafinéria is kell ahhoz, hogy a homok, az öntéstalaj, a szatmári síkság beszélő viszonyba kerüljön az őt megművelő emberrel. A tanyabokrok egyedülálló praktikuma, a folyam menti kultúrák kiszámíthatatlansága, a legeltető állattartás ősi hagyománya, a gyümölcstermesztés, ártéri gazdálkodás évszázadok alatt halmozódó tapasztalatai élnek tovább ezeken a képeken. A hitelességhez éppen az a szabad szellem volt nélkülözhetetlen, amit ez a befogadó város a Nyírség kellős közepén úgy tudott megtartani, hogy legjobb polgárai által szétszórta az egyetemes magyar műveltség közelebbi és távolabbi tájaira is. Csutkai Csaba azért vetett szemet erre a világra, hogy mi is láthassuk azt, amit ő. Ennél nincs nagyobb ajándék. Ezt csak elfogadni szabad.
Fotóművészeti könyvek kedvezménnyel:
