Azt azért átgondoltam, ha most föltűnik a vonat, a négy másodperc nem elég arra, hogy a kanyargóval nehezített átjáróban odaérjek, és áttoljam a biciklit. Legfeljebb arra marad időm, hogy fölkapjam a fiút és átbukjak vele a korláton. – Podmaniczky Szilárd írása.
Tolták át a bicikliket a vasúti átkelőn. A férfi elöl, utána a két gyerek. Libasorban. Az átkelő gumipatkája magasan fekszik, a férfi átemelte a biciklit, és már a járdán volt. A kislánynak is sikerült, de a fiú kis biciklikereke fölakadt.
Ekkor érkeztem az átjáróhoz. A férfi fölült a biciklire, és elindult. Vissza sem nézett. Tetőtől talpig adidast viselt, cipő, sportszár, ing. A kislány, mintha tündérmeséből lépett volna elő, a két copfja vékony szárnyként lebegett utána.
A kisfiú nem bírta fölemelni a biciklit, hogy átvigye a gumipatkán.
Jobbra és balra néztem. A hőség vibrált a sínek fölött. Vonat nem jött. Igaz, nem sok kell neki ebben a kanyarban. Egyszer lemértem. Miután megjelenik, négy másodperc alatt ér az átjáróba. Négy másodperc, nem sok idő.
Először úgy voltam, hogy rákiabálok a férfira, hogy jöjjön vissza átsegíteni a fiát, de valahogy nem jött ki hang a számon. A férfi elszánt volt, mintha menekülne a gyerekei elől, mintha megbántották volna. A kislány átért, megfordult, és nézte a fiút, hogy sikerül-e neki.
Újra szétnéztem, vonat sehol, de tudtam, ha megjelenik, négy másodpercem van, hogy bármit is csináljak.
Először arra gondoltam, hogy rászólok a kisfiúra, hogy igyekezzen. Ekkora gyereknek még nincs veszélyérzete. De úgy voltam vele, hogy nem fogja érteni, mit mondtam, és ahelyett, hogy átrántaná a kereket, megfordul, rám néz, és megkérdezi, hogy mit mondtam.
Menj már, az isten szerelmére! Persze csak magamban mondtam. Tudtam, hogy nincs több idő sem gondolkodni, sem vacakolni. Letámasztottam a biciklim, és elindultam a fiú felé.
Azt azért átgondoltam, ha most föltűnik a vonat, a négy másodperc nem elég arra, hogy a kanyargóval nehezített átjáróban odaérjek, és áttoljam a biciklit. Legfeljebb arra marad időm, hogy fölkapjam a fiút és átbukjak vele a korláton.
A férfi, az apja, addigra teljesen eltűnt a sövény mögött. A túloldalra egy pár érkezett az átjáróhoz. A férfi gumicsónakot cipelt a hátán, a nő az evezőlapátokat fogta. Távolról nézték, ahogy a gyerek küszködik a biciklivel. Az ő fejükben most fordulhat meg, hogy segítsenek neki. A nő valamivel ösztönösebb, a férfi mellkasának nyomja az evezőlapátok. A férfi csodálkozik, nem érti, mit akar tőle a nő. Hogy még a lapátokat is ő cipelje? Nem veszi át tőle.
Egymás szemébe nézünk, és mind a ketten tudjuk, legföljebb nekem van esélyem fölkapni a gyereket, a nő esetleg készen állhat az átjáró másik oldalán, hogy segítsen rajtunk, vagy elkapja a zuhanó gyereket, aki nem volt több hatévesnél.
Jobbra és balra fordulok. Balról megjelenik a vonat. Abban bízok, hogy nem dudál rá a gyerekre, nem ijeszti meg, és simán átérek vele a túloldalra. Ha fékez, talán több időm is van, mint négy másodperc. Hat is lehet.
A nő a szájához kap, az arca eltorzul a félelemtől. A kisfiú semmit nem vesz észre az egészből, újra és újra nekitolja a kereket a gumipadnak. És most a kerék hirtelen fölpattan. Mintha az eddig oda-vissza játszott képkockák után elindulna a film.
A mozdony ijesztő hangon tülköl. Látom, a gyerek átért. A mozdonyvezető viszont semmit láthatott az előzményekből, azt hiheti, a sínekre akarok lépni. Két másodpercem van fölmérni, hogy a gyerek biztonságban, és most már én is biztonságba vonuljak.
A vonat egyfolytában dudál. Megkapaszkodok a korlátban, és tőlem fél méterre összeolvadó színek kavalkádjával elsüvít a vonat. Néhány lépést hátrálok a biztonsági zónába.
A vonat húsz másodperc alatt átfutott az átjárón. A végzárlámpa jobbra távolodik. Átnézek a túloldalra, a kisfiú sehol. Egymásra nézünk a nővel, és nem mozdulunk.
Podmaniczky-könyvek kedvezményesen:
