Nem kell és nem is lehet szépíteni a dolgot: Móra egész egyszerűen rossz költő volt, egy megkésett, 20. századi Petőfi-epigon. Bíró-Balogh Tamás írása.
A Múzeumok Éjszakáján eddig magántulajdonban őrzött Móra-kéziratokat mutattak be Szegeden. A két lapból álló vers és a két autográf levél ajándékozás útján kerültek a közgyűjteménybe. A három dokumentum egy irategyüttest alkot: a levelek és a vers címzettje ugyanaz a személy, Mihálovits Alajos, aki egykor Móra gimnáziumi matematika tanára volt Kiskunfélegyházán.
Az irodalomtörténeti dokumentumok bemutatását MTI-hír előzte meg, melyből az is kiderül: „Mihálovits Alajos […] közismerten szórakozott tanár hírében állt. A családi legendárium szerint ő volt az ihletője a Móra Ferenc egyik novellájában [Szeptemberi emlék] szereplő latintanárnak, aki a szegény, de nagyon tehetséges parasztfiút – az ablakon bekiáltott jó válasz után – ölben vitte be az osztályba.” Hogy a két állításnak (a tanár szórakozottsága és a Móra-novella hősének) mi köze van egymáshoz, az viszont nem derül ki.
A hírt számos portál átvette, köztük a hvg.hu, a nol.hu, a hír bejárta az országot. A blikk.hu bulvárosította: „»Édesanyám Mihálovits lány volt, a családi legenda szerint az ő édesapjához vagy nagybátyjához írta sorait az egykori tanítvány, Móra Ferenc« – így mesélt könnyekig meghatódva az író nevét viselő szegedi múzeumnak ajándékozott eredeti kéziratokról dr. Kanizsai-Nagy András”, az ajándékozó, a 444.hu cikkírója, Herczeg Márk pedig ennyit gondolt a hír kapcsán Móráról írni (a Kultúra rovatban): „Móra Ferenc leghíresebb műve a Kincskereső kisködmön, ami az általános iskolákban kötelező olvasmány. Sok embernek – például kollégámnak – rossz emlékként maradt meg, nekem viszont pozitív csalódás volt: ez volt az első kötelező olvasmány, amit feladtak másodikban, és az osztályból én voltam az egyetlen, akinek sikerült kibekkelni az elolvasását”.
A múzeum persze nem tehet arról, hogy ekkora baromság megjelenik névadójuk kapcsán, ők csak a hír alapanyagát szolgáltatták. Mert hát mindig örömteli esemény, ha egy közgyűjtemény – ráadásul ajándékozás útján – irodalomtörténeti dokumentumokkal gyarapszik, de azért érdemes a történet mögé nézni.
A Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményében nagyon sok és fentieknél sokkal jobb (értsd: irodalomtörténetileg értékesebb és érdekesebb) kézirat van. Erről leginkább Lengyel András, az irodalomtörténeti osztály volt vezetője tudna mesélni, aki több kötetnyi Móra-anyagot is sajtó alá rendezett. A most előkerült iratok bár becsesek, de mégsem Móra java terméséhez tartoznak.
Egy vers és két levél. A levelekről: Móra, vidéken élő emberként, állandó levelezésre volt kényszerítve. Többszörösen vidékiként – mert Szegedről gyakran eljárt más vidéki helyekre ásatni – csakis levelezés útján tarthatta a kapcsolatot ismerőseivel, kollégáival, családtagjaival. Egyelőre nagyrészt összegyűjtetlen és csak részben kiadott levelezése több ezer darabból áll – még akkor is, ha a hozzá írottakat gondosan megsemmisítette.
A versről. Nem kell és nem is lehet szépíteni a dolgot: Móra egész egyszerűen rossz költő volt, egy megkésett, 20. századi Petőfi-epigon. Publicistaként zseniális tolla lírikusként csak utánozni volt képes. Mint költő, gyermekek számára több verseskötetet is kiadott, felnőtteknek szánt versgyűjteményt csak egyet, 1920-ban Könyes könyv címmel. Legtöbb versét azonban nem vette fel ebbe, mert maga is érezte: „Nemigen hiszek benne, hogy az irodalomtörténet fölásná valamikor azt a nagy tömegsírt, amelyik a mi korunkat benövi a felejtés tüskebokraival, s a magam személyét illetően nem ajánlanám az exhumálást ” (Móra Ferenc: Boldogult költőkoromról. Magyar Hírlap, 1932. jan. 24. 5. In: Uő: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Bp., 2004. 219–227.) Az igazi költő Juhász Gyula pedig ezt mondta a verselgető Móráról: „Ezeket a verseket bajos lenne valami kategóriába sorozni, annyira távol állanak mindenféle modernizmustól, annyira a költő szíve vérével írt vallomások. A magyarságuk – mert ma ezt firtatjuk úton-útfélen – olyan magától értetődő és önkénytelen, a művészetük annyira keresetlen és mégis szuggesztív, mint a népdalé és a népballadáé, amelyek formáit leginkább műveli” (Juhász Gyula: Könyes könyv. Móra Ferenc versei. A Munka, 1921. máj. 29. In: Juhász Gyula összes művei 6. Prózai írások 1918–1922. Sajtó alá rend.: Grezsa Ferenc. Bp., 1969. 402.).
Az MTI híre szerint „a páratlan dokumentumokon jól felismerhető Móra legendásan szép, de olvashatatlan kézírása”. Szép, blikkfangos megfogalmazás, ellentételezésre épül: szép, ugyanakkor olvashatatlan. A legendás jelző egyszerű túlzás, Mórának nem volt legendás a kézírása. (Senkié sem olyan.) Tény, hogy Móra igazi kézírását valóban nem könnyű avatatlan szemnek elolvasnia, ezeket a most szerzett dokumentumokat azonban éppen hogy szépen és olvashatóan írta. Elvégre a volt tanárának szóló levelekről és egy köszöntő vers tisztázatáról van szó!
Az „olvashatatlan” írások olvasata bárki számára ellenőrizhető. A sajtófotók anyaga alapján az Szegedi Napló fejléces papírjára írt egyik autográf levél szövege ez:
Szeged, 1915. dec. 28.
Kedves Tanár Ur,
napok óta levelek százai zudulnak felém, mint valami kedves virágzivatar, – e köszöntések közt, melyek még értékesebbé teszik számomra a Petőfi-társaság koszorúját, a legkedvesebbek közül való az én drága öreg tanáromé, a kire ha gondolok, egész fiatalságom visszaragyog felém minden örömével, bánatával. Szives figyelmét mélységes hálával köszöni hűséges, bár számolni nem tudó, az eredményhez mégis elérő tanítványa:
Móra Ferenc
Míg a hat strófából álló vers első három szakasza így szól:
Köszöntő
A Mihálovits-jubileumra irta és felolvasta
Móra Ferenc
Fáradtan bujdosó vándormadár vagyok,
Ős fészkem ajtaján halkan kopogtatok:
Szabad-e még nekem ide beszállanom?
Kit púha enyhiből oly rég kivert a szél,
Engem nagyon korán megtépdesett a tél,
Hamar hulló hava fehérlik tollamon –
Reám ismersz-e még, öreg professzorom?
A fátylas őszi nap de rég volt, istenem,
mikor szegény szülőm elébed állt velem
S az én gyerekszivem ijedten elszorult –
Mint árva ugy vagyok, öreg professzorom:
A háladás szavát elfojtja ajkamon,
Tündérsziget gyanánt mely ime feltolúlt
Az évek ködiből: a tiszta, drága mult.
Az vagy, gyerekkorom, csudás tündérsziget,
Mit fecskeszárnyain a hív emlékezet
Álmaiban éjeken oly sokszor felkeres.,
S aranykapud habár hiába zörgetem,
A zár többé soha nem nyílik fel nekem:
A férfi-mélabú sokat körülrepes
S szelid öröm neki, ha réseden beles.
Talán nem kell hosszasan bizonygatni Juhász Gyula vélekedésének igazát: ez a vers is távol áll „mindenféle modernizmustól”. És bár „a költő szíve vérével” írta vallomását, az őszinteség nem esztétikai kategória. A vers ettől nem lesz jobb, nem lesz jó.
Pedig úgy tűnik, a szegedi Móra Ferenc Múzeum erre építi a közeljövő stratégiáját: a sajtótájékoztatón elhangzott érvelés szerint „akik belekukkantanak a szövegekbe, képet kaphatnak az átlagemberről, a szerethető Móráról. A sajtóreferens elöljáróban annyit elárult a jövő évi múzeumi programokról, hogy kiemelten foglalkoznak majd az írónak ezen mindennapi oldalával” szegedma.hu, sőt, a hvg.hu cikkéből azt is megtudni, hogy Medgyesi Konstantin „szerint a múzeum tudatosan törekszik arra, hogy építse Móra Ferenc imázsát, hiszen egy nagyon szerethető karakter és író volt. Magánemberként amit az életről, a szerelemről, a munkáról, a politikáról vallott, mind olyan gondolatok, amelyeket érdemes időnként elővenni”.
Úgy fest, a jövőben ez lesz Móra Ferencből Szegeden: egy szeretni való, kedves magánember. A nevét viselő múzeum legalábbis erre törekszik. Ugyanazt teszik, mint Nyáry Krisztián: magánemberre redukálnak egy alkotót. Megfosztják attól, ami működésének java: az életművétől, attól, amiért az intézmény az ő nevét viseli.
Kérdés persze, hogy ha egy múzeum ennyire célját téveszti, ki fogja majd elolvasni és feldolgozni Móra kéziratait? Vagy akarnak-e egyáltalán effélével foglalkozni?
És hogy mennyire szenzáció egy Móra-vers és a hozzá tartozó levél előkerülése?
Holnap a librariuson előkerül egy másik.