Féleleműző meséket és dalokat gyűjtött egy CD-re és ad elő Szinetár Dóra.
„Árnyacska, szörnyecske” címmel megjelent Szinetár Dóra legújabb gyerek- és meselemeze. E kiadvány valóban különleges, hisz nem csupán dalokat, de féleleműző meséket is tartalmaz.
Az új albumon szereplő csudás dalszövegeket Müller Péter Sziámi, a varázslatos meséket Böszörményi Gyula írta, a zenét, amit Kirschner Péter hangszerelt bűvössé, az Óperencián túl is ismert és szeretett Veres Andi Palinta szerezte.
Szinetár Dóra Jászai Mari-díjas színész- és énekesnő a Duna World-ön így nyilatkozott az albumról:
Az új meselemezen Szinetár Dóra édesanyja, Hámori Ildikó is közreműködik, aki nagymamás mesehangját tette hozzá az albumon szereplő történetekhez. A lemez borítóján szereplő rajzokat Szinetár Dóra kislánya, Bereczki Zorka rajzolta.
S hogy valóban kedvet kapjunk e kivételes CD-hez, íme a lemezen szereplő egyik mese, mely – ezt bizton állíthatjuk – még sokkal varázslatosabb Szinetár Dóra és Hámori Ildikó előadásában, valamint a lemez egyik dalának tévéfelvétele (amit úgy a mese deréktáján találsz meg!).
Böszörményi Gyula
Hupli-Hahó Kopottgatyó
Történt egyszer, hogy Kis Titi nagycsoportos óvodás és homokvárépítő a játszótéri füvön futva hasra esett. Kicsit sem fájt neki az esés, viszont nagyon meglepődött, mivel épp egy aprócska manóval találta szemben magát.
– Jaj, de pici vagy! – mondta Kis Titi.
– Juj, de óriási vagy! – nyaffantotta a manó, aki épp a fűben hasaló fiú orra hegyéig ért. Ám ahogy ezt kimondta, már nem is törődött tovább Kis Titivel, csak folytatta a tétova toporgást, szomorú siránkozást, amivel már korábban is el volt foglalva.
– Nem találom, nincs sehol! – nyöszörögte, miközben hol az egyik, hol a másik fűcsomó alá lesett be.
– Hé! – kiáltott a manóra Kis Titi, akit igencsak bántott, hogy az aprócska szerzet kicsit sem törődik vele. – Talán illendő volna bemutatkoznunk, nem? Én Kis Titi vagyok, nagycsoportos óvodás és homokvárépítő. Hát te ki vagy?
A manó hányavetin válaszolt:
– Az én nevem Hupli-Hahó Kopottgatyó. Piros sapkás játszótéri őrmanó vagyok, jelenleg sityaktalanul.
– Szóval ez a baj? – nevetett fel kissé gúnyosan Kis Titi, mivel továbbra is bosszantotta, hogy a manó cseppet sem törődik vele. – Elvesztetted a piros sityakodat?
– El – csüccsent le hirtelen a fenekére Kopottgatyó. – Segítenél megkeresni? Te onnan a magasból azzal a két hatalmas szemeddel biztos messzebbre látsz, mint én.
– Ugyan már, csak nem képzeled, hogy egy vacak piros sityakra pocsékolom a játékidőmet? – húzta fel az orrát Kis Titi.
– Vahacahak?! – nyösszentett háborogva a manó. – Nekem az a sityak a világon mindennél fontosabb, hisz általa vagyok piros sapkás őrmanó!
– Na és aztán? – rántott a vállán Kis Titi. – A te sityakod nekem akkor is csak apró vacakság.
– Jól van, te rideg szívű óvodás – morrantotta Hupli-Hahó Kopottgatyó. – Akkor hát tudd meg te is, milyen az, ha elveszíted a legfontosabb apróságokat!
S ezzel a manó két ujjával nagy komolyan pattintott egyet, olyan képet vágva, mint aki épp most varázsol egy hatalmasat – csakhogy nem történt semmi!
– Úgy látszik, már varázsolni sem tudsz – nevetett Kis Titi, majd faképnél hagyta a sityaktalan őrmanót.
Nem sokkal később a padon olvasgató nagyi szólt, hogy ideje hazaindulni. Kis Titi, aki közben teljesen megfeledkezett a siránkozó manóról, gyönyörű homokvárat épített, amit csak azért nem tudott befejezni, mert sehol nem találta a lapátját.
– Biztos ott lesz az valahol a homokban – legyintett nagyi. – Holnap majd megkeressük.
Kis Titi szomorúan nézett a félbemaradt várra, de nem volt mit tenni, elindult haza. A lakásba azonban nem tudtak bejutni, mivel nagyi hiába túrta fel a retiküljét meg az összes zsebét, a kulcsot sehol sem találta. Mikor már épp elkámpicsorodtak, megérkezett anyu és apu, akik a saját kulcsukkal végre kinyitották az ajtót.
– Nem értem, hova tűnhetett az a rozsdacsípte vacakság – morgott bosszúsan nagyi. – Tisztán emlékszem rá, hogy mikor a játszótérre indultunk, a táskámba tettem!
Kis Titinek ekkor újra eszébe jutott Hupli-Hahó Kopottgatyó, a piros sityakját vesztett bús manó, és bizony nagyon megijedt. „Lehet, hogy az a pattintás mégiscsak valódi varázslat volt?” – morfondírozott magában. – „Á, képtelenség! Nagyi olyan feledékeny. Biztos csak letette valahová a kulcsát, amit holnap majd szépen megtalál.”
Kis Titi ezután a szobájába ment, ahol rajzolgatni szottyant kedve. Elő is vette a papírlapokat meg a színes filceket, és munkához látott. Zöld mezőt akart rajzolni, de a zöld filctoll valahogy elkeveredett, így a fű lila lett. Aztán barna házat akart a mező közepére, de a barna filctoll se volt meg, így a ház kék lett. Ezután következett volna a fekete foltos tehén, a piros pipacs és mind fölé a sárga nap – csakhogy a tehén végül bugyirózsaszín, a pipacs piszkosszürke, a nap pedig ronda neonlila lett, mivel sem a fekete, sem a piros, sem a napsárga filctoll nem volt sehol.
Kis Titi a szőnyegen hasalva már épp be akart mászni az ágy alá, ahol rég elfeledett fél pár zoknik, összeszáradt papírzsepik és tüsszögtető pormacskák társaságában remélte megtalálni a filceket, mikor kiabálás ütötte meg a fülét.
– Látta valaki a szoknyámat? – süvöltötte anyu mérgesen. – Sehol sem találom.
– És a fakanalat vajon ki csente el? – jajveszékelte nagyi. – Az előbb még itt volt, most meg a föld nyelte el.
– No és a borotvám hol lehet? – tülkölte apu. – Szőrös képpel sehová sem mehetek!
Kis Titi az ajtóhoz osont, s csak hallgatta, hallgatta, hogy a házból hirtelen mi minden elveszett. Hiányzott a függöny, a szőnyeg rojtja, a festményről két gombolyaggal játszó kiscica! Azután eltűnt anyu karkötője, nagyi műfogsora, apu táskájának kajla füle, majd a kilincs a zárból, a papírtekercs a vécéből, sőt, még a kilátás is elveszett, amit addig az ablakon keresztül a városból láttak.
A felnőttek egészen kétségbe estek, pedig csupa-csupa apróság lett oda. Kis Titi viszont már tudta, mit kell tennie! Megvárta, amíg anyu, apu és nagyi mind-mind a fürdőszobába mennek – ahol bizony már a kád lefolyólika is eltűnt –, s akkor fürgén kapva magát, kiszökött a lakásból.
Futott Kis Titi lefelé a lépcsőn, mint akit kergetnek. Futott egyenest a játszótérre, keresztül a homokozón, rá a puha gyepre, s közben így kiabált:
– Hupli-Hahó, merre vagy? Kopottgatyó, bújj elő!
Amikor odaért, ahol korábban hasra esett, hirtelen megpillantotta az aprócska manót, aki egy fűcsomó tövében ücsörgött, s épp a zöld filctollal piszkálgatta a fogát.
– Nocsak, hát itt az a híres nagycsoportos óvodás és homokvárépítő, aki szerint az én piros sityakom nem több, csak aprócska vacakság – mordult Hupli-Hahó. Kis Titi először mukkot se szólt, annyira elámult, hisz meglátta, hogy a manó körül ott van minden, ami elveszett: a lapát, nagyi kulcsa, fakanala és műfogsora, anyu szoknyája és karkötője, apu borotvája és táskájának kajla füle, meg a filcek, a függöny, a szőnyeg rojtja, a két festett kiscica, a kilincs a zárból, a papírtekercs a vécéből, a kád lefolyólika, sőt, még a kilátás is ott hevert a fűben, amit az ablakból kellett volna látniuk.
– Bocsáss meg nekem, kedves Hupli-Hahó – szólalt meg végre Kis Titi. – Értem már, milyen önző és buta voltam, mikor nagy bánatodban kinevettelek. Ha akarod, segítek megkeresni a piros sityakodat.
– Igazán megtennéd? – fintorgott a picinyke őrmanó.
– Már keresem is! – ugrott örömében nagyot Kis Titi, s mivel a manóhoz képest tényleg óriás volt, körültekintve szinte azonnal ráakadt a piros sityakra, ami egy fűszál hegyére tűzve ingott-bingott ide meg oda.
Hupli-Hahó Kopottgatyó piros sapkás játszótéri őrmanó egészen meghatódott, mikor Kis Titi a két körme közé csippentve átadta neki a megkerült tökfödőt. Rögvest pattintott is az ujjával, mire huss, az elveszett tárgyak mind visszakerültek a helyükre – kivéve a zöld filctollat, amit Kis Titi emlékül új barátjának, Hupli-Hahó Kopottgatyónak ajándékozott, hogy őrködés közben legyen mivel a fogát piszkálnia.
(A borítót a Universal Music Hungary, a mesét a szerző engedélyével közöljük.)
A lemez megrendelhető ITT
CD-k, DVD-k, hangoskönyvek az Írók Boltjában: 
