Kovács Noémi Lélekölő című regényében a gyilkos figuráját „egy magyar közéleti személyiség ihlette”. (Bakos András kritikája)
Elsősorban bűnügyi regény, másodsorban viszont mintha budapesti útikönyv, gasztrokalauz szeretne lenni Kovács Noémi Lélekölő című krimije. Szereplői ismert helyeken bűnöznek és nyomoznak, a pestiek számára biztosan könnyen beazonosítható éttermekben esznek, isznak, ájulnak el, rendeznek jelenetet, és fontos, saját nevén nevezett helyszín a Teve utcai rendőrpalota is, ahová pizzát lehet rendelni. Nem csak a helyek ismerősek: a főszereplőt, aki félig amerikai, félig magyar nyomozó, és Page-nek nevezik, egyszer Egri Viktor, a riporter hívja telefonon, a végén pedig Liszkay Mihály, az ismert borász. Kedélyesen csipkelődve vonja felelősségre, miért nem foglalt asztalt Page a legközelebbi borvacsorára, ha egyszer úgy volt, hogy ott lesz. Erről az Elvarázsolt dollár című krimi jutott eszembe, amelyben Bujtor István néhány mondatos szerepet adott Puskás Öcsinek, a futballistának. Ez itt és most azonban nem a ’80-as évek: Kovács Noémi történetének jelenideje 2012 nyara. A sorozatgyilkos szép, fiatal lányokat öl, és erről – mint Kovács Lajos nyugalmazott rendőr ezredes az előszóban figyelmezteti az olvasót – nyugodtan eszünkbe juthat Bándy Kata tragikus sorsa. Az előszó és a regény első fejezete közötti, kurzívval szedett ajánlás pedig leszögezi, hogy „…a regény cselekményét az író fantáziája szülte, de szereplői nagyon is valóságos alakokról lettek mintázva. A gyilkos figuráját is egy magyar közéleti személyiség ihlette. A regényben szereplő gyilkossal ellentétben azonban, a valós személy soha nem lenne képes ölni, ugyanis hiányzik belőle az ehhez szükséges bátorság.”
Szóval, gondoljunk mindnyájan egy különösen ellenszenves ismert emberre, aki gyáva, és az is lehet, hogy megsértette a szerzőt. Akinek neve – mint a kötet fülszövegében áll – „nem ismeretlen a hazai médiában, dolgozott szerkesztő-riporterként, műsorvezetőként és adásrendezőként több hazai tévécsatornánál, főmunkatársa volt többek között a Tetthely című bűnügyi magazinnak.” A borító hátlapján pedig az áll, hogy a Lélekölő „páratlanul fordulatos krimi, tele kulisszatitkokkal a kriminalisztika világából.”, ezért tehát „a lélektani krimi műfaj rajongóinak feltétlenül ajánljuk!” A már említett nyugalmazott ezredesi előszó is leszögezi: „a Lélekölő hiánypótló mű a magyar krimi foghíjas palettáján.”
Olvasó érdeklődését ennél nagyobb műgonddal nem is lehetne fölkelteni.
Ráadásul a regény elején föltűnik egy amerikai kolléga, és ettől a kollektív szellemi horizontra beúszik a Gyilkos elmék főcíme, stáblistája, mert Bolt úr leginkább Jason Gideon nyomozóra, az FBI profilozójára emlékeztet. Az is tisztázódik, hogy ismerik egymást Page-dzsel, mi több, Bolt is kötődik Magyarországhoz, az egyik gyilkosság helyszínére is pontosan emlékezik, ám aztán háttérben marad. Személye utóbb csak arra jó, hogy a tetemes kiadások miatt, amelyek a meghívásával, elszállásolásával, etetésével-itatásával járnak, folyton a nyavalya törje Page nyomozót. Ez pedig egyáltalán nem mellékes körülmény, tekintve, hogy a hadnagy urat migrénes fejfájás gyötri. A rohamok leírása eredeti, a fájdalom úgy támad, mint a német légierő a második világháború idején. Egészen érdekesek még a gyilkost gyötrő elmebetegséggel kapcsolatos leírások. A Lélekölő abból a szempontból fantasztikus könyv is, hogy mintha a múltban járnánk, vagy legalábbis egy ideális, élhetőbb világban, ahol nincs országra szóló lebaltázás abból, hogy a nyomozók újságíró ismerősüket beviszik a Teve utcai palotába. A detektívek – igaz, erre csak közvetett bizonyíték utal – ebben a regényben maguk nyilatkoznak a tévének az ügyeikről, mintha nem találták volna föl még az erre kiképzett rendőrségi sajtóreferensek és -elhárítók hálózatát.
Mint krimit, mégsem tudtam élvezni a Lélekölőt.
Ennek egyik oka nyilván az, hogy bár naponta nézek bűnügyi sorozatokat, olvasni nem szoktam ilyen történeteket, így nem tudom, milyennek kell lenniük. Nekem már az is szokatlan, hogy ezt a 272 oldalas könyvet elég szellősen tördelték: egyébként is magas a soremelés, ám minden bekezdés között dupla sorközt is ütöttek, a párbeszédes résznél megszólalásokként, ugyanígy. Gyorsan lehet vele haladni. A történetszövés helyett engem a nyelv ejtett rabul, állított meg, és tétette be velem a cetlit oda, ahonnan érdemes idézni. A 23. oldalon például Page „már látta is lelki szemei előtt a hatalmas, számokkal teli rulettasztalt és Annát, amint rámosolyog és egy nagyobb összeget tesz a pirosra.” A 29. oldalon ezt találtam: „Nóra barátja, egy fekete hajú, jó nevű vízilabdázó pedig a Facebookon is szétkürtölte fájdalmát.” A 32. oldalon ez áll: „Elmondta, hol és milyen körülmények között bukkantak a lányra, mire az asszony szó szerint ledermedt.” Az 5. fejezet így kezdődik: „A zuglói edzőterem tele volt kigyúrt pasikkal. Mindegyiket egy-egy platinaszőke, vastag szájú cicababa kísérte nélkülözhetetlen tartozékként.” Ugyanebben a részben: „Page vékony dossziét vett elő a táskájából. Beletelt egy kis időbe, mire Nyíregyháza előásta az irattárból, de így is elég gyorsan Pestre ért.” Az 54.-55. oldalon szintén Page-ről van szó: „Cikáztak a gondolatai, de egyelőre csak kérdések formájában, a válaszok nem nagyon tolongtak.” Végül aztán – mit tehetett volna egyebet? – „Kedvenc krimisorozatának címét viselő bögréjébe öntötte az egész feketét, és egyetlen húzással kiitta.” A rendőrszékházról már szó esett föntebb, az oda szállított pizzákról is, de azért nem árt megemlíteni egyéb gasztronómiai aspektusból, mivel „a Teve utcai rendőrpalota első emeletének kantinja minden budapesti éhes száj álma lenne, ha tudnának róla.” (61. oldal). Nem sokkal később megint fölbukkan a lelki szem és Nyíregyháza, de ezúttal nem az ottani kapitányságra kell gondolni, hanem magára a városra: „Ahogy olvasta, lelki szemei előtt képek villantak fel Nyíregyházáról, ahol sokszor megfordult kisfiúként a kilencvenes években. Eszébe jutott a sok-sok templom, a főtér, amit azóta felújítottak, de akkoriban még egy szocialista kisváros hangulatát tükrözte.” Ez a kedvenc párbeszédem a 119. oldalról:
„- Da Vinci-kód – tette hozzá flegmán.
– Mi van?
– Azt olvastad tegnap. Felejtsd el, mindig a legegyszerűbb a legvalószínűbb! Ez itt a valóság, nem valami fikció.”
A 147. oldalon mi még nem tudjuk, de Anna nagyon fontos részletbe avatja be Page-et, nagyon tapintatosan: „Egyébként, ha nagyon szakszerű akar lenni, használja inkább a multiplex személyiségzavar kifejezést, az jobban körülírja, bár ilyen kora reggel ez a bonyolult elnevezés még megfekheti az érzékeny gyomrát, nyomozó úr.” A 241. oldalnál már elég kevés van hátra, joggal gondolhatjuk Page-dzsel együtt, hogy célegyenesbe értünk, őt azonban még mindig kétségek gyötrik, hiszen az elfogott „Avis Klaudia akkor név, hogy ha mellényúlt vele”, főnöke, a tábornok „biztosan megégeti, aztán a négy végtagját kitűzi a Rendőrpalota oldalára a négy világtáj felé.”
A fönt idézett mondatok miatt jutott eszembe az eshetőség, hogy ez a krimi talán ugyanolyan nyelvi és irodalmi vállalkozás, mint A test angyala volt. Ám Sárbogárdi Jolánnal ellentétben Kovács Noémi valóban létező személy: van életrajza a Wikipédián, internetes oldala, a sikerado.hu, amelyen olvasható tőle többek között interjú az újságíróból lett politikussal, Pálffy Istvánnal, „Érezni kell, milyen akadály került elénk” címmel. A beszélgetést egy vendéglátóhelyen rögzítette Noémi. Így kezdődik: „Egy hangulatos kis sarkat választottunk egy híres kávézóban.”
Semmi kétség, ez ugyanaz a szerző.
Minden világos.
