A meghatározás a Wikipédiából való: Paul Thomas Anderson The Master (A mester) című filmje a szcientológia első idejéről szól. (Béresi Csilla filmkritikája)
Mikor a Joaquin Phoenix által alakított, 2. világháború után leszerelt tengerészgyalogos (Freddie Quell) összeakad a Mesterrel, 1950-et írunk. A filmben nem L. Ron Hubbardnak hívják, hanem Lancaster Doddnak, és első könyve után egyelőre a másodikat írja. Freddie igazi „kallódó ember”, aki háborús poszttraumás pszichózisában sehogyan sem talál vissza a való életbe. Idővel kiderül, embert is ölt eleget, és a benne elszabadult erőszakot azóta sem tudja megfékezni. Pedig van polgári foglalkozása, fényképész (!), csak hát egy szerencsétlen kuncsaftjának nekiesik annak az áruháznak a műmárvány csarnokában, ahol a munkáját végzi. A legközelebb káposztaföldön látjuk viszont. A pihenő munkásokat ő itatja vízzel, egy öreg mégis kiszárad, a többi napszámos elűzi. Így vetődik a Mester hajójára, ami a Golden Gate-től New Yorkig viszi. A Mester felfogadja, előbb mancsaftnak, de igen hamar kiderül, hogy a különc, hányódó férfi milyen kitűnő alany az elmével és „elmebetegekkel” folytatott kísérleteihez (mint idővel megtudjuk e vallatásoknak is beillő tesztek során, Freddie anyja elmegyógyintézeti ápolt). Quell a mester Kalibánjává szegődik, aki újmódi, modern Prosperóként uralkodik elevenek és holtak meg holmi időrések fölött, amelyeken keresztül e két világ átjárhat egymásba.
Amíg a Mester a Szellem képviselőjének mondja magát, Quell maga a megtestesült testiség. Uráért és parancsolójáért mindent megtesz, gondolkodás nélkül védi, no, nem az észérvek fegyverével, hanem egyetlen módon: az öklével. Az egyik „auditálás” során elszellenti magát, ezen ő is, meg a Mester is jót nevetnek. Elmondhatatlan, kielégítetlen szomjúság űzi Doddhoz, majd tőle is tovább. Alkoholista, de nem csupán szeszt vesz magához. Az első jelenetben kókuszdiót tör fel machete-ével, még tengerészgyalogosként, majd aláhajol, és mohón issza a gyümölcs levét. De iszik a tengeralattjáró víztartályából is, és fura koktélt-mérget kever mesterének. Nem ez az első, és nem is az utolsó jelkép a filmben, ezért a kókuszdió megnyitásánál megállnék. Nem igazán szorul magyarázatra, hisz az egész opusz az elme–agy titkának megfejtéséről, „feltöréséről” szól (ez a szcientológia, e tudomány igényével fellépő vallás legfőbb célja).
Manapság ritka, hogy egy film szimbólumokkal dolgozzon, Andersonnál azonban finom szövedéket alkotnak. Ez az utalásrendszer azt is sejtetni engedi, hogy hibádzik valami a Mester kifinomult szellemiségével: őt látjuk vizelni a börtöncellában, és nem Kalibánját; sokszor ül terített asztal mellett, és Quell egy látomásában meztelen nőkkel veszi körül magát „előadásán”.
Quell nem találja helyét az életben, sehogyan sem megy ez neki (a Mester feleségének diagnózisa szerint). Elveszettségét megint velejéig filmes eszközök érzékeltetik. Járása az első pillanattól ingatag, kis híján elesik az áruház fényes műmárvány kövezetén. A szárazföldön is tengerészléptekkel közlekedik, mintha himbálózna lába alatt a talaj. De rázkódik alatta a porzó sivatag is, mikor ki kellene választania egy pontot a tájban Dodd egyik lelkigyakorlata során, hogy feléje motorozzon. Végtelen tér ez, elveszni lehet benne, el is tűnik a többiek szeme elől. A káposztaföldön is hatalmas, vége nincs szántón rohan, nyomában üldözőivel.
A tágasság, az életszomj telhetetlensége mellett ott a bezártság, korlátainkkal együtt, amelyeknek egyre nekiütközünk. Így jár oda-vissza egy teremben faltól ablakig Quell a Mester egy másik szeánsza során. Ahogyan otthon van a hajófenekek mélyén, és a már emlegetett börtöncella is kijut neki.
Jelképes e két ember neve is. A Quell egész metaforacsokor. Az óangolban gyilkosságot, gyilkolást jelent, van azonban elfojtani, elnyomni, lázadást letörni, fájdalmat (szomjat!) lecsillapítani jelentése is. Doddról meg a német Tod, halál szó jut eszünkbe.
Anderson bonyolult filmje a függés lélektanának körüljárására tesz kísérletet, a második világháború Amerikájára és a szcientológia születésére vetítve. Mai elveszett, fantáziavilágokban fogódzót kereső nemzedékek is magukra ismerhetnek ebben a tükörben. Ne kergessünk ködképeket, mert amíg szerelmünk képzelt beteljesedéséről álmodunk egy hipnózisban, addig a szeretett nő férjhez megy, és két gyermeket szül a férjének.
A Mester utolsó jelenetében Quell egy hittársával együtt szórólapokat osztogat. Ugyanezzel a gesztussal mutogatta az általa viselt kollekciót boldog-boldogtalannak egy modell az áruházban. Ma már a hit felpróbálható termék, és választék akad bőven.
A film két személyiség párharca. Erejét a nagyszerű színészeknek köszönheti. Joaquin Phoenix most nem szadista, világuraló római császár, mint Ridley Scott Commodusa a Gladiátorban, hanem saját sorsa alatt görnyedő, tántorgó, önemésztő kisember. Ráncoktól barázdált széles lóarca az érzelmek valóságos térképe. Korántsem egyszerű rajta eligazodni. Nagyon is önálló egyéniség lehetne, erről szarkasztikus felnevetései, ritka, velős megjegyzései tanúskodnak. Csakhogy annyira nem hisz már semmiben, hogy valamiben hinnie muszáj. A Masterben nyújtott alakításáért Oscarra és Golden Globe-ra jelölték.
Philip Seymour Hoffmannak ugyanez jutott ki a legjobb epizódszereplő kategóriában. Megérdemelten. Szektavezére egyszerre kedélyes, szellemeskedő, érzelgős családfő és született, avagy a szemünk előtt születő zsarnok, akiről a hipnotikus vonzerőt, de akár az eleinte kíváncsi, kutakodó, majd önnön hatalmától lebéklyózott „szellemet” is könnyű elhinni.
