Gezemice, grund, aranysárkány, napsütötte sáv, rókatárgy – ezek a magyar irodalom varázsigéi. Mondom ezt épp Weöres kapcsán, akinél gyaníthatóan a legnagyobb az egy versre eső varázsigék száma. Vagy a vers maga a varázsige: Tojáséj. – Fehér Renátó írja az Apokrif-vendégnaplóját a Librariuson.
Úgy készültem, tudtam, hogy most (e sorozatban utolsó alkalmamként) Weöres Sándorról kell majd valamit mondanom. Hogy róla akarok. Ugyanúgy, ahogy itt korábban egyszer Breivikről és a Csikóink kényesekről is, máshol meg az újvidéki hideg napokról. Vagy a szamizdatról és az Újratemetésről állandóan. Mert a kicsit már levetkőzhetetlennek tűnő komolykodásommal, a mindig csak majdnem elegendő könnyedséggel azt mantráztam folyton, hogy Dixi et salvavi animam meam, ami – kevésbé hivalkodóan – Weöres átköltésében, görbe tükrében talán úgy hangozhatna, hogy „Ki nem szólt, csak bégetett,/ Az kapott dicséretet” (WS: A birka-iskola)
De Weöresről szólni szerencsére nem ilyen lelkiismereti kötelesség (ahogy lelkiismereti kötelességgé (is) gyalulták Gellérit, Tersánszkyt, vagy Pesti Barnabást néhány hónapja). Nekem mégsem könnyű róla bármit, mert nem vagyok biztos abban, hogy sikerülhet elhitetnem, hogy saját jogán, a költészet jogán idézem ide, és nem (pusztán) Szombathely miatt. Így lesz a földiségből tartózkodó idegenség. Próbálok nem toporogni.
Mióta jó másfél évvel ezelőtt mélyebbismerkedésbe kezdtem a Holdaskönyvvel és annak keletkezési körülményeivel, azóta a (persze máshol fellelhető) Csupa fehér című Weöres-verset mindig sírfeliratként olvasom. A Holdaskönyvet alkotó alkotótárs, Pásztor Béla sírfelirataként.
A Weöresnél hat évvel idősebb Pásztor kevésbé saját versei (az 1959-es válogatás óta nem jelent meg önálló kiadása), inkább e közös munka és egy másik Weöres-gesztus okán maradt meg valamennyire az emlékezetben: Weöres Sándor 1970-ben tíz egyenlő részre osztotta a Kossuth-díjával kapott összeget. Ezt Pásztor Béla-díjnak nevezte el. A Weöres által kitüntetettek között szerepelt Balaskó Jenő, Bálint István, Beney Zsuzsa, Oravecz Imre, Szentjóby Tamás, Tábor Ádám és mások.
Pásztor Béla a költészet művelése mellett kitanulta a pékmesterséget, talán, hogy közelebb legyen az angyalokhoz. Ott van a zsömleszag több versében is. És így érek vissza a Csupa fehérhez: „Reggel süt a pék, süt a pék/ Gezemice-lángost./ Rakodó nagyanyó/ Beveti a vánkost.// Reggel nagy a hó, nagy a jég,/ Belepi a várost/ Taligán tol a pék/ Gezemice-lángost.”
Prágában is (ahol kilenc hónapja – és még néhány napig – élek, mielőtt hazamegyek Gezemice-országba) kipróbáltam a lángost: itt száraz volt és radírállagú. Ilyennek képzelem a rinocérosz bőrét. Azokat a bizonyos aranyló, szombat hajnali, szombathelyi, kamaszos piaclángosokat amúgy sem képes sehonnai elhomályosítani (érdemi, ám eredménytelen kísérlet eddig kizárólag a Lehel téri vásárcsarnok lángosa részéről érkezett). Legyen tehát gezemice! Hiányzik az a gezemice.
Gezemice, grund, aranysárkány, napsütötte sáv, rókatárgy – a magyar irodalom varázsigéi. Mondom ezt épp Weöres kapcsán, akinél gyaníthatóan a legnagyobb az egy versre eső varázsigék száma. Vagy a vers maga a varázsige: Tojáséj.
Ám a péknek és az ő lángosának emlegetése még nem lenne elég indok, hogy ezt a verset véssem Pásztor Béla sírkövére. Meg egyébként Pásztor Bélának nincsen sírja, így nincsen sírköve sem. 1942-ben hívták be munkaszolgálatra. Távol a bevetett nagyanyai vánkostól, valahol Ukrajnában, 1943 januárjában, városokat belepő nagy a hó, nagy a jég idején pusztult el. Ugyanúgy, mint Bálint György (aki mellett – évforduló révén – szintén nem tudtam elmenni itt korábban szó nélkül, aki számomra szintén mondani való).
A százéves Weöres Sándorról tehát így jut eszembe Pásztor Béla is. Pásztor Béla, akinek szintén Gezemice-ország volt a hazája. De a hazája gyűlölte őt.
Gyűlölték, pedig ő csak verseket írt és cipót sütött.
