Az ábrázolt bűntény, bár gyilkosságról van szó, nem félelmetes. Mészöly Ági krtikája Irene Adler: Scherlock, Lupin és én című könyvről.
Nagy reneszánszukat élik mostanság a Sherlock Holmes történetek. Feldolgozások és továbbgondolások ezrei, akár irodalmi, akár filmművészeti vonalon gondolkodunk. Ezek közül vannak remekbe szabottak (Guy Ritchie mozija Robert Downey Jr. és Jude Law főszereplésével) és még jobbak (a Sherlock-sorozat a BBC-től Benedict Cumberbatch-csal és Martin Freemannal) és kevésbé sikerültek is.
Természetes, hogy a gyermekirodalom is rámozdul egy ilyen sikerszériára. Magyarországon a Manó Könyvek gondozásában jelent meg a Sherlock, Lupin és én című könyvsorozat első darabja, melyet Irene Adlerként jegyez egy olasz szerző.
A gyerekkrimi az 1860-as évek Franciaországába vezeti az ifjú olvasókat, egy Saint Malo nevű francia tengerparti üdülővároskába, ahol a három kiskamasz összeismerkedik, és természetesen együtt oldanak meg egy bonyolult bűntényt.
A történetet Irene narrálja, a gazdag Adler-família legifjabb tagja. Az ő szemszögén keresztül ismerkedhetünk meg a majdani zseniális detektívvel, aki a regényben még csupán egy nyakigláb kamasz, és Arsene Lupinnal, a leendő betörőfejedelemmel.
A három gyerek hamar egymásra talál az álmos városkában, és nem telik el egy hét sem, mikor egyik tengerparti sétájuk során egy jól öltözött férfi hulláját sodorja eléjük a víz. A hatóságok öngyilkosságra gyanakszanak, de természetesen a gyerekeket nem elégíti ki ez a magyarázat. Főképp, hogy a haláleset éjszakáján eltűnik egy értékes nyakék is, a Fekete Dáma. Privát nyomozásba kezdenek tehát, és e nyomozás során mindig egy lépéssel a hatóságok előtt járnak. Nem csak az áldozat kettős életére derítenek fényt, hanem lebuktatják az üdülőváros vendégeit tiltott szerencsejátékkal szórakoztató és kifosztó bűnszövetkezetet, a rendőrségbe beépült árulókat és a partra sodort férfi halálának okozóit is.
Egy bűnügyi történet cselekményéről ennél többet mondani – bűn lenne. Említést érdemel azonban a mindaz, ami ezt a könyvet kifejezetten ajánlhatóvá teszi a nyolc-tizenkét éves korosztály számára.
Bár szó sincs arról, hogy korszakalkotó irodalmi remekművel lenne dolgunk, a könyvben remekül megjelenik a XIX. század végének világa. Élő, de nem túl bonyolult mellékszereplők színesítik a történéseket (mint például Horatio Nelson, Adlerék fekete bőrű inasa), jól ábrázolja a gyerekszereplők családi viszonyait is. Külön említést érdemel Irene privát feminizmusa, mely apró csatáit ugyanúgy meg kell vívnia és nyernie édesanyjával, mint újdonsült barátaival szemben.
A regény nyelvezete tökéletesen emészthető a megcélzott korosztály számára. A könyv tipográfiája is a kezdő olvasóknak kedvez: nagy betűkkel, szellős sorokkal segíti a szöveg átláthatóságát. A fejezetek nem túl hosszúak, így azoknak is egy szuszra abszolválhatók, akik még nehezebben küzdenek meg tíz oldalnál nagyobb terjedelemmel.
Az ábrázolt bűntény, bár gyilkosságról van szó, sem félelmetes. A kötelező izgalmak is megfelelnek egy ártatlan kiskamasz lelkivilágának, egészen biztos, hogy egy gyerek sem fog álmatlanul forgolódni hőseink kalandjai miatt. A szerző – akinek valódi nevét csak az impresszumban olvashatjuk -, illetve a magyar fordító, Todero Anna remekül adagolja a feszültséget, de mindig a szalonképesség határain belül marad. Nem idegen némi tanító szándék sem a könyvtől, de szerencsére ez is olyan finoman mért, hogy nem válik kioktatóvá vagy zavaróvá.
A történet krimihez méltóan jól felépített, minden rejtély megoldódik az utolsó fejezetre – természetesen Scherlock, Lupen és Irene ügyességének és bátorságának köszönhetően. A befejezés azonban nyitott marad – mindazok örömére, akik szívesen olvasnának többet is a majdani nyomozó, betörő és nagystílű szélhámosnő közös gyermekkori kalandjairól.
Irene Adler: Scherlock, Lupin és én
