Legyünk bármilyen erősek, az erőszak semmi jót nem szül. Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája a Godot Galéria Black&Wite című csoportos kiállításáról.
(A képen: Szurcsik József: Ököl.)
Deák Csillag
Nézünk, mint a moziban
Mintha egy retro moziba tévedtem volna, Fellinivel vagy Passolinivel. A színes kópia a raktárban maradt. És nem is a Bilincs és mosoly (Cool Hand Luke) képei peregtek. Hogy Szurcsik képén ott lenne Tarzan, a viktoriánus gyarmatosító szellem előőrse a sötét kontinensen. A modern kalandregény és kalandfilm egyik forrása a fehér fensőbb rendűség eszméje volt. A Megbilincseltek (The Defiant Ones) párosát sem láttam. Az sem éreztem, hogy fegyenctelepen lennék és szöknöm kell. Sötét világ, pokol nélkül, csöndes fehér Fehér László képén (Judit a táci kanálisnál, 2008). Visszaköszön Magyarósi Éva világa, az arc nélküli családi ünnep. Az arctalanná válásnak oka van. Tamási Claudia is boncol, feltérképezi az arcot, szétszedi, soványítja, végül már csak a fogsor marad, régészeti leletként, vagy átvilágítás után (Kétkezes, 2013).
Neves alkotók képei mellett fiatalok művészek képei sorakoznak. Vándorol a tekintet, felmér, kihagy, átugrik és visszatér. „Ha ugyanis az ember egy csillagot szemlél, ezenközben gyakran szem elől veszít egy másik, szomszédos csillagot.”[1] Aki kiválasztotta a képeket, tudatosan tette: Black&White, adta meg a tárlat címét. A mai túlszínezett világban egyre jobban hódít a fekete-fehér. A színes filmekben is felbukkannak, a múlt időt ábrázolják ezzel, a történések elejét, szaggatottságát. Előttem a világ egy töredékének nézete, keresem az elém tárt forma, kép és a gondolat ideális egységét. „Csak a forma semmisítheti meg az értéket. Az egyik kizárja a másikat. A forma elképzelhetetlen a metamorfózis gondolata nélkül. A metamorfózis segít át egyik formából a másikba anélkül, hogy értéket közvetítene.”[2] Óhatatlanul ott a csapda, nem a teljes képet látom, hanem csak a kép részleteit.
Bukta képe (Önarckép, 2012) nem a főfalon van, de ahogy belépünk a kiállítótérbe, egyből szembetűnik, ott van, figyel régi önmagára, egy fára, amelyből kiszáradt fa lett, hiába látjuk a 
villanyvezetéket a háttérben, tarvágások vannak előttünk. Erőss István: Fekete-fehér, 2009 képe a már idézett filmekre utal. A fehér fehérebb, miközben a néger férfi keze is fehér, de alakja ványadtabb a társánál, a fehér emberénél. feLugossy is a fejjel játszik (Fej I., 2011, Fej II., 2011, sárga lesz a nyelv, karakteresen az afrikai művészetet idézi fel, néhány vonallal megrajzolva a fejek karakterét. Miközben Bódis Barnabás Ludas Matyi-ja, 2012 el is veszti arcát, lúdját is, sőt Döbrögit is, itt már senki sem akarja visszaadni az elszenvedett sérelmet. Nincs küzdés, nincs harc. Béke van. Judit egy kanálishoz téved, fölfele néz, ránk, mintha tudná, hogy ott vagyunk. Judit létező alak, és bibliai alak is. És nem véletlen, hogy Judit mellett ott a Szerelmes Mariann, 2012, Csabai Renátó alkotása. A csillogó szemű juhász, a Hetvenhét magyar népmeséből.
feLugossy két feje, Fej I., Fej II. is rímet jelent és változatot. Csabai Renátó Szerelmes Mariann-ája, 2012 is kísértetiesen ábrázolja a szerelem extázisát, a földön innen, a földön túliság érzetét, amikor önmagad is vagy, és már rég nem vagy önmagad. Egyszerű feketeség, a fehér villanó fénye, két pont, akár Fehér László bárányai, lilás ködben világító szemmel. Ők is kirínak a képből, szimbolikusan és valóságosan. Valahol farkas jár, figyelnek, éberek. Ahogy Csabai Renátó szerelmes lánya, asszonya is éber, de ez az éberség az elveszettséget jelenti. Akire ez a nő ilyen szemekkel néz, az el van veszve. Egészen másként néz Judit a táci kanálisnál, visszafogottan, elmerülten és szelíden. Övé a világ, és benne még valaki, akire visszanéz. Gaál József Félnótás-a is egy arc és egy tekintet, amely elfolyik, redőzött, nem látható, hová néz a kép figurája. Azonosíthatatlan a tekintet. Elveszett nézés és látás, talán önmagába néz, talán miránk, nézőkre. Könnyebb azt mondani valakire, hogy Félnótás, mint elfogadni azt, amit ő lát.
Gerber Pál nem tud kilépni Magritte árnyékából, hiába adja műve címéül: Fekete váza – fehér tányéron, 2009. Eredeti, de nem olyan ütés, mint az Ez nem pipa. Persziflázsnak elmegy. Önparódia inkább. Az Angry Bird, 2013 is egy tekintet, a felkelő nap sugaraiban látjuk a Turulmadárt. A napsugarak dicsfények is meg nem is. Harcot is jelentenek, hívó szót, hogy ideje valamit tenni. Egy mozdulatlan madár lecsapni készül. Fenyegetés Szurcsik Ököl, 2012 című képe is, de másként, mint Erdei Krisztáé. Itt már tömeg van, amely handrendbe állt. Ellenpontot képvisel Dániel András: Beszélj, vagy hallgass el örökre II., 2008 című képe. A beszéd lehetetlenségéről szól, a megszólalás reménytelenségéről, mert nincs tét, amiért meg kellene és meg lehetne szólalni. Kórház, falanszter helyzet, egysíkú világ, őrző és őrzött személyek világa. Itt is van ököl, de az más formában jelenik meg, kórházi kellék, cső, zsinór, kötszer. Külön világot képvisel Kopasz Tamás (Zenit No.1-je, 2013) és Váli Dezső (Harangvirág műterem, 2011) műve. Eszköztelenségükkel hatnak, olyan kompozíciók, amelyeknek mély alapjuk van, belső oszlopaikra súly nehezedik, és ez a súly nem látszik, csak érzékelhető. Mindkettő emberi világ, bár egyiken sincs emberi lény, mégis őket hívja meg, az ő hiányukat jelentik és foglalják magukba.
A meditáció fele vezeti gondolatainkat és érzéseinket Csurka Eszter Cím nélkül-i, 2011, és Alexander Tinei Birthday, 2006 című képe. Az első az önmagából kilépő ember testét és lelkét látjuk, a folyóba merülés pillanatát, a vágyat, hogy valaki elmerüljön vagy eltűnjön, lehet, hogy csak gondolatban. A másik képen az arcok kitakarása által válnak személytelenné, vakká. Vakfolt, Agyunk szemet és szemgödröt gondol az arcokra, azonosítani akarja őket. Ez a hiány épp arra hivatott, hogy jelenné varázsolja a jelen nem lehetőket. Szikora Tamás: Fehér-sárga kép, 2011 képe is erről a hiányról szól. Írásokat, leveleket látunk, de azok nem a hiányzó személyekhez kötődnek, nem vagyunk benne biztosak. Fekete vonalak, rácsok. Talán egy vakablakot látunk.
Székely Beáta: Napimádók
Egyértelmű kifejezések és formák, direktek és szókimondók, néha kevésbé, néha már-már didaktikusak. Az összhatás felkavaró, még akkor is, ha ismerjük őket a tévé reklámból, képregényből, videojátékból, vagy a napilapok címlapjáról. Virtuális világ. Keresünk valamit és valakit, nem találjuk. Sokszor csak egy tekintetet. Egy emberi gesztust. Keressük a valóság illúzióját, az életünket. Körbe kell járni a termet, sok kérdés merülhet fel, de a válasz bennünk van, látogatókban.
Black&White. A huszadik század egyik legismertebb és legnépszerűbb kevert whiskyje. Egy korosztály számára vált szimbólummá. Nem hiányolom a whiskyt. A képek együtt adták a kevert ital ízét és illúzióját.
Kölüs Lajos
Kilátó a hegy lábánál
A kortárs festészet viszonya a monokrómiához – 2009-ben a G13 Galéria Black and White címmel vizsgálta ezt kiállítás sorozatában. Nem érdektelen feleleveníteni, kik is voltak ott azon a kiállításon: Nádler István, Molnár Vera, Konok Tamás, Haász István, Megyik János, Gáyor Tibor, Szaxon-Szász János, illetve Gábor Áron.
A Godot Galéria kiállítása is részben a monokrómról szól, a kitakart, az eltakart színekről. A munkákat tehát a fekete-fehér szín ellentéte fogja össze, túl azon, hogy a kiállítás anyaga gondos válogatás eredménye. De részben másról is szól. A tekintetről, a pillantásról, az erőről, az identitásról, az vagyunk-e még, akik voltunk, akiknek hittük magunkat. Egy változó világ változó nézőjének és szereplőjének, egyszerre. A pillanat örökkévalóságában és az örökkévalóság pillanatában, mindkettő fontos.
A közelmúlt képei frissek, elevenek, izgalmasak. Más-más művészi törekvés van mögöttük, felsejlik témabeli rokonságuk és hatásuk egyes művek esetében. A művészi fejlődés nem egyenes vonalú, inkább kacskaringókkal, tévutakkal, kitérőkkel teli, hogy az identitás valamilyen fokát elérjük. Banalitás és új energia, innováció a formákban. Nem az értékeket keresem, hanem a formákat. A forma számomra az értéken túl van, egyfajta légüres tér, amelyben a tárgynak, az eseménynek esélye van maximális intenzitással sugározni. A kivétel titkát keresem, amelyet az adott kép képvisel. Hol tűnik el a csomagolás? Hol van az egyediség vakfoltja? Hegel szerint a fenséges érzület a gondolkodás vakfoltja (impensé), amellyel szemben önmagunkat megismerhetjük. A másik, mint idegen tehát nem az ész felől érkezik, hanem a radikális új, a még meg nem élt szférájából.[3]
Tapasztalatból tudjuk, hogy amit nézünk, abból csak egy részt látunk a legjobban és a figyelmünket folyamatosan egyik pontról a másikra kell elmozdítani. A figyelem ilyenfajta mozgása egy eltolódást idéz elő, ami még kifejezettebb, mint a vizuális elmozdulás. Továbbá, az elme olyan részleteket is hozzáad, ami nem is létezik, csak az emlékezetben vagy a képzeletben. Ha ez a tárgy egy fekete betű fehér háttéren például, akkor a fehér terültek élénkebbnek fognak tűnni, mint amilyenek azok a valóságban.[4] A mentális képek eltoldónak, új összefüggéseket fedezünk fel, és ezek az összefüggések talán gyümölcsözőbb műveleteket és algoritmusokat indítanak el.
Csurka Eszter Cím nélkül-i, 2011 képe Fehér Lászlót idézi, itt nem szikrázik a víz, az alak lesz szellemalakká. A vízen fog járni, el is képzeljük, hogy igen. Annyira magába mélyed az alak. Gerber Pál nem tud kilépni Magritte árnyékából, hiába adja műve címéül: Fekete váza – fehér tányéron, 2009. Eredeti, de nem olyan ütés, mint az Ez nem pipa. Persze persziflázsnak elmegy. Valaminek vagy valakinek csípős, szellemes kigúnyolása, valamely műalkotás paródiája. Önparódia inkább. Az Angry Bird, 2013 (Erdei Kriszta), és Szurcsik József: Ököl, 2012 képe másként, de az erőről szól. Erdei a fénnyel játszik, ragyogtatja a turulmadár szárnyát és kardját, glóriát fon köréjük, kiemeli, megemeli a látványt, miközben el is homályosítja a látást. Tükör által homályosan. Szurcsik követőket ábrázol és hitet, hogy valakiben és valamiben hinni akarunk, még ha kételkedünk is magunkban.
Székely Beáta Napimádók, 2012, egyszerre idézi a betlehemes játékot, a három királyokat, a délibábot, a szegénységet, a szakralitást, a vándoréletet. Sőt valahol a képen ott van Csontváry is, a fekete kalapos ember képében, bár nincs szakálla, csak bajsza. Apostolok közt, mondanám, de nem mondom, csak érzem. Ott az összetartás, mindenki kezében vándorbot, bojtárkodunk, ki emberrel, ki az emberek lelkével, ki a bárányokkal, birkákkal. A figurális képek között Kopasz Tamás Zenit No.1-je, 2013 kirí non-figuralitásával, színeinek orgiájával. Halál közeli élmény, nincs tovább, fenn vagyunk az égben, a zeniten. És nem a szivárványt látjuk, hanem a belek alagútjának sötétjét, a szív alatti tájat, az ütőeret, ahogy a vér áramlik, és az érzéseket is látjuk, a szenvedést, messze a táj, bennünk van a zenit, csak nem vesszük észre.
Nagy Kriszta: Áldozat
Alexander Tinei Birthday-je, 2006 az arcok elvesztését ragadja meg. Szikora képére rímel, eltűntek, nincsenek, kikoptak az emlékezetből. Ez már holokauszt, zsidócsaládi ünnepet látunk. Nem a napjainkban. Ha mégis ott, a figurák válnak a múlt részeivé, ők jelentik az elégetett családot, ifjakat, lányokat és fiúkat. A múltat, amely már nem folytatódhat. Nincs folytatás. A film megszakadt, a kép lassan kifakul. Dániel András: Beszélj, vagy hallgass el örökre II., 2008 didaktikus mű, az eutanáziát akarja ábrázolni, de a kompozícióban Fehér Lászlót idézi, de nem megy szembe mesterével, nem lép rajta túl. Marad egy kórházi helyzet, Fehér László modorában. Több gúny kellett volna, hogy ne Fehérre gondolunk egyből. Nagy Kriszta x-T képe (Áldozat, 2012) ötletes, egy női Krisztus ugyan profán dolog, de az ötlet vész el, és már nem is látjuk, ki az Áldozat. Váli Dezső nagy név, műterme egyik variációját (Harangvirág műterem, 2011), vagyis nem a műterem tárgyait látjuk, mint a Belvederben, hanem egy külső tárgyat, élővirágot. A festmény megkomponált, eljátszik a kép a képpel, festményben a festmény gondolattal és látvánnyal, és csak a fehér és csak a fekete uralkodik.
A Godot Galéria kiállítása társadalmi esemény is, leteszi a voksát a fehérek és a feketék világa, és együttes világa mellett. Halványodik a múlt, ahogy Magyarósi Éva Műcsarnokbeli kiállítása is jelezte már, családtörténetet kell állítani, és mindig ott lesz valakinek a hiánya. Kitakart, kivakart arccal és arc nélkül. Az emlékezés kikerülhetetlen. A kiállítás nem szabotál el semmit, az erőtől (ököl), a belső világ megrendüléséig (Kopasz Tamás: Zenit No. 1, 2013) tart az út, zsigerekkel és zsigerek mentén. Zsigereket érint a kiállítás, zsigerből nem lehet elutasítani, de elfogadni sem. Legyünk bármilyen erősek, az erőszak semmi jót nem szül, Bukta képe (Önarckép, 2012) is az erőszakról szól, a természeten elvégzett erőszakról, idézi önmagát, egy régi képét, megjósolta mi lesz. Látjátok feleim, ez lett, így ér véget a ti és a mi világunk is. Fekete-fehér moziban, és 3D-ben.
Black&White csoportos kiállítás
2013. május 22. – 2013. június 22.
Godot Galéria
1114 Budapest, XI. kerület, Bartók Béla út 11.
