„Olyan nyelven szólal meg, amelyen nem szabad, de kell beszélni.” Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című verseskötetéről Magyar Vivien írt kritikát.
Takács Zsuzsa, Kossuth-díjas írónk – szándékosan nem nevezem írónőnek, költőnek vagy költőnőnek, hiszen magát következetesen íróként határozza meg – Tiltott nyelv című verseskötetével jelentkezik az idei könyvhéten. Első könyve, az 1970-ben megjelent Némajáték óta életműve immár a tizenötödik kötettel lett gazdagabb. Nem pusztán hangzatossága miatt használom ezt a szófordulatot: valóban gazdagabb lett, kerekebb, teljesebb és változatosabb, mindemellett megtartva az író egyéni hangját.
Takács Zsuzsa verseinek legnagyobb különlegessége, hogy könnyed, szabad verselése elégikus hangvételével súlyos témákat hordoz. Kifinomult, ritmikailag hibátlan, mondhatni gyengéd sorai kontrasztban állnak a sokszor könyörtelen mondanivalóval. A kötetlen forma szabadsága sohasem üt vissza: az írónak a lehető legbiztosabb fogása van a versszakokon és a sorokon, és a ritmus pontossága már a „prózavers” elnevezést sem engedi meg. A Tiltott nyelv minden darabja vitathatatlanul jó vers.
A versek kötetbe válogatása és elrendezése is figyelemre méltó. A könyv négy ciklust tartalmaz, amelyek az Emlékezésgyakorlat, a Mesterek, A gyász előérzete és az India címeket viselik. E címek és az általuk jelölt fejezetek az író több fókuszponttal bíró érzékenységéről tanúskodnak. Ez az érzékenység Takács Zsuzsánál egy pillanatig sem jelent naiv, „női” szentimentalizmust, jelent azonban nyitottságot, empátiát, és legfőbbképpen igazságérzetet.
Az Emlékezésgyakorlat című részben különböző szerepeket ölt magára – de nem bújik beléjük annyira, hogy elvesszen bennük. A beszélő lényege, bár más-más alakban, mindig ugyanaz: legyen éppen egy nő, aki a második világháborúban elvesztette a családját, és új életet kellett kezdenie, legyen Wally Neuzil, Egon Schiele fiatal szeretője, vagy Camille Claudel, Rodin társa a szobrászatban és a szerelemben. Ezek a nők mind (olykor keserű) nosztalgiával beszélnek a sorsukról és a kapcsolataikról, de soha nem jutnak el a kétségbeesésig. Csalódottságuk finom öniróniában oldódik fel.
A Mesterek verseiben az író sorra veszi szellemi rajongásának tárgyait, és tiszteleg azok előtt, akiktől tanult és inspirációt szerzett. Olvashatunk verseket, amelyek Weöres Sándor, Ady Endre, Vajda János, Dosztojevszkij, Kálnoky László emlékére, vagy Petri Györgynek íródtak. Egyedül Pilinszky hiánya feltűnő, hiszen Takács Zsuzsa a költő Harmadnapon című kötetét gyakran sorsfordító olvasmányélményként emlegeti. A Mesterekhez szóló versek egyszerre alázatosak és értőek, megértőek. A négy Dosztojevszkij-vers egyikében az Emlékezésgyakorlat nőtípusaihoz hasonló alak is megjelenik Szonja személyében.
A gyász előérzete ciklus versei jóval rövidebbek, mint az előzőek, és szinte összeolvashatóak egy verssé. Egy (vagy több?) rejtélyes kórházi látogatásról szólnak, amelyeknek alanya bár nem a beteg, hanem a látogató, az elmúlás és az elfogyó idő érzése mégis erőteljesen átjárja a sorokat. A nyelvi megformáltság és a tömörség azt mutatja, hogy a gyászra való felkészüléshez segítséget jelenthet az érzelmek, impressziók szavakba öntése, megfogalmazása. Ez a terápia azonban nem a fásult beletörődésre, hanem egy másféle, oldottabb elfogadásra tanít.
Az India címet viselő részben az író Kalkuttai Teréz anya nevében szólal meg. A versek első ránézésre mind a szonettformára emlékeztetnek (két négysoros és két háromsoros versszakból állnak), de a sorok szótagszámai már nem követik Petrarcát, érzékelhetően hosszabbak és végeik rímtelenek. Teréz anya küldetésének személyes oldalát villantják fel ezek a versek, küldött és kapott leveleknek álcázva. Az utolsó két szövegben azonban az író visszatér Indiából Budapestre, és ekkor a beszélő kiléte is elbizonytalanodik.
Takács Zsuzsa hibátlan verselésük miatt könnyen olvasható, de témájuk miatt annál nehezebben végiggondolható műveket gyűjtött össze a Tiltott nyelvben. Olyan nyelven szólal meg, amelyen nem szabad, de kell beszélni. Főként olyanoknak kell, akik ilyen őszinte érzékenységgel és bátorsággal merik használni a gondolatok tiltott nyelvét.
