A húga egyszer, egy ellaposodó vasárnapi ebéd után poénból beállította a haját úgy, ahogy a papáé állt azon a képen, ahol egy Pannonia mellett pózol. Dédnagyanyja akkor ejtette le a tortatálat, amikor meglátta, majd a sikítás gurgulázó röhögésbe váltott. (Csapody Kinga most megjelent Ex című könyvéből olvashattok egy részletet.)
Nem válik
Dédapja férfiasságáról legendákat zengtek.
Nem volt olyan csöpögő csap, vagy eldugult lefolyó, amit ne orvosolt volna azonnal – mondogatták. Egészen kiskorában nem zavarta, hogy nem értette a felnőttek nagy összenézéseit, a furcsán megnyomott hangsúlyokat; kikapós, vígözvegy, maszekolás.
Arra már nem emlékezett mikor nyert egybeírva plusz jelentést a szép asszony, és vált evidenssé, hogy a maszekban végzett duguláselhárítás után igenis jogosan verte szét a dédanyja férje fején az ernyőt. Vagy legalábbis érthető okokból. Először nem értette az otthonkás nénik és a kesztyűs, kiskosztümös idős hölgyek fátyolos tekintetét, sem amikor becsengetett a telefonkönyvekkel. Gyors diákmunkának szánta, de valahogy mindig elnyúlt. Konyharuha alól előkapott hájas tészták, ezüsttálcán zserbó, kis tepertős pogácsa – mindenhol mással kínálgatták.
Az ízek, szagok mások voltak, a fátyolos tekintet és a remegő kéz ugyanaz. Meg az elmaradhatatlan sóhaj kíséretében a kérdés is, hogy tudja-e. Hogy mennyire. Hogy tényleg, szinte megszólalásig. Ő is látta, tudta. Nem volt nehéz észrevenni, hogy mindenkinél két fejjel magasabbak voltak a családban. A húga egyszer, egy ellaposodó vasárnapi ebéd után poénból beállította a haját úgy, ahogy a papáé állt azon a képen, ahol egy Pannonia mellett pózol. Dédnagyanyja akkor ejtette le a tortatálat, amikor meglátta, majd a sikítás gurgulázó röhögésbe váltott. A telefonkönyves nénik kacagásában is benne volt ez a fajta csiklandósság, unokáik csiklandósságában pedig a kacagás. Később is szívesen szolgáltattak alibit kedvenc, amúgy szobafogságra ítélt kisunokájuknak, mikor megtudták, hogy vele van találkájuk. Ahányszor a dédszülők utcájába fordult, mindig feltekintett a fák fölé. A dédmama, hat gyerek ide, hat oda, karcsú derékkal és egyenes gerinccel állt a ház erkélyen, és várta haza dédapát. Odalentről úgy tűnt, a vakolat lemászhat a falról, de ő nem változik. Ő sem. Hetvenéves koráig lángvörösre festette a haját, és mint egy díszes ereszcsatorna, simult a falba a járda fölött, és kémlelt. Nézte, honnan kanyarodik az öreg az utcába. Hozza-e a szerszámait. Egyáltalán elvitte-e őket. Tette mindezt még akkor is, mikor tétje már nemigen lehetett a dolgoknak. Hitte a család, miközben a háziorvos diszkréten tájékoztatta őket, hogy a kedves papa kifogástalan egészségi állapotnak örvend, de azon kérése, hogy kéne egy kis plusz erő, mert otthon még csak-csak helytáll, de a maszekhoz jól jönne – nos, ez zavarba ejtette az amúgy nem szívbajos dokit is. A család pirult, majd gyorsan az orvosi megközelítésre helyezték a hangsúlyt, hogy az ipari biokémia hatása egy idős ember szívére milyen kockázatokkal járhat, és megállapodtak, lebeszélik az öreget arról, hogy ezentúl felkeresse orvosát, gyógyszerészét meg pláne.
Jó ember, nem iszik, nem kártyázik, a pénzt meg mindig hazahozza, kiteszi a vitrin elé, még csak kiszednem sem kell a munkásnadrág mellső zsebéből – mesélte fennhangon a piacon az a dédi. Majd hazafelé vett egy újabb esernyőt. Felesége halála után nem tűnt el gyakrabban, mondjuk ritkábban sem. Néhányszor már csak az éppen jó helyen és jó időben felbukkanó családtagok segítségével talált haza. Hosszú percekig tartotta fogva a vasúti átkelő előtti korlátlabirintus az egyik, majd a másik oldalon is, és mikor sikeresen abszolválta, végképp megzavarodva állt, merre is kéne indulnia, merre van a haza. Bezárni nem lehetett, nem is akarták.
Azután pár évvel lehetett, amikor késett az épp aktuális csaj, és túl hideg volt ahhoz, hogy az utcán várja a fiú, az egyik könyves áruházba húzódott be melegedni kicsit. Kószálás közben egy ismerős, itt-ott zsírosan barnább irhakabáton akadt meg a tekintete.
Előregörnyedve ült egy kis sámlin, láthatóan elsüllyedt számára a külvilág. Percekig bámulhatta. Sosem látta még a dédnagyapját olvasni. Ereszt hajlítani, WC-tartályt szerelni, tetőt ácsolni, csalit gyúrni, halat belezni, diót ropogtatni ezerszer, – fogóval, csavarhúzóval, körfűrésszel, fúróval a kezében igen, de könyvvel még sohasem. Jobbjában szorongatta azt a bőrsapkát, aminek a felhajtóján már úgy vedlett a barna szőr, ahogy a juhászkutyák cserélik télire a nyári bundát. A fiú nagyanyja számtalanszor próbálta elásni a szekrény mélyére, hogy ne ezt vegye fel. De, mint húsz éve mindig, most is ezt gyűrögette. A kócos prémtől először a könyv címlapját nem látta, az ő arcát azonban igen. Nem a szája, az egész arca mosolygott, tekintete mámoros, de tiszta volt, nem az eltévedős, hanem a hazatalálós béke áradt belőle. Amikor lapozott, akkor csúszott annyival arrébb a kucsma, hogy kikandikáljon a könyv gerince, és meglássa, mi az, ami ennyire lebilincseli.
Sosem fedte fel, hogy látta. Nem csak neki, senkinek sem mondta a családban. Legközelebbi születésnapján, mikor már mindenkit kitessékelt a lakásból, valamilyen ürüggyel visszalopóztam kedvenc karosszékéhez, és odacsúsztatta a késélező mellé az ő ajándékát. Előtte héten jelent meg, tudta, hogy nem olvashatta még a sorozat legfrissebb darabját.
Úgy tette oda, hogy az új sapka alól épp csak kikandikáljon a könyv gerince, de megakadjon rajta a szeme: Pajzán legendák.
