Aztán avval is kezdenünk kéne valamit, hogy nehezen engedjük el ezeket a megfejtéseket: családot, barátokat, szerelmet. Mintha jellembe volna vetve: ha késéssel is, de sírni értük, ahogy sírni lehet a mellékmederért- vagy ösvényért szintúgy, hiszen a Békés táblánál könyörtelenül megszakadt az útja. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Ha Békéscsaba felől közelítünk közlekedési járművel Békés irányába (legyen az busz, személyautó vagy bicikli), fölkeltheti figyelmünket az Élővíz-csatorna ártere mentén, az első nagyobb kanyarnál egy úgynevezett mellékmeder- vagy ösvény, amit a nagy esőzések, gátázások idején használatba vehet az eredeti járatából kikacsintani kész víztömeg. Az árokszerű képződmény jelenlétére utal a nyilvánvaló mélyedések körül fellelhető karakteres növényzet is, úgymint a sás, a nád, a gyékény és a tavirózsa, a vízparti fák, többnyire a puha kérgű fűzfa. Ha egyszer szabadidőnkben ilyen mélyedések vizsgálatába fogunk, olyan belátásra juthatunk, hogy talán minden települést össze lehetne kötni egy másikkal, amelyek így, tágabb viszonylatban egy sűrű labirintus részeihez válnak hasonlatossá. És ebben a szempontozásban előbb-utóbb meg kell hogy jelenjék: maga az ember is. Tevődjön össze ez az ember akaratból: a szem, a száj, az orr, a fül akaratából. Tevődjön össze érintésből. Tapogassák le az érzékszervek egymás felületeit. Végül: ezek az érintések adódjanak egy nagyobb vágy kiszolgálójaként.
Mielőtt megérkeznénk szűk, sötét szobánkba, ahonnan a napfényt kényünk-kedvünk és arányérzékünk szerint variálva szoríthatjuk ki, tudatosítsuk a tényt: alapjában véve rejtőzködtünk eddig mások elől. Próbáljunk erre találni egy külön nyelvet, de ne adjuk fel a nyelvközösség lehetőségét sem. Mondjuk: próbáljuk elmondani, hogy nagyapánk halálos betegen fekszik gyerekkorunk dunántúli falujában, egy dohos szoba mélyén, és hogy az eddigi hablaty csakis arra szolgált, hogy a természetet metaforaként használva kifejezhessük: a szemgödrökön legurgulázó nedvesség egy fa ázásához vagy egy folyó áradásához mérhető. És ahol a folyó visszahúzódását, a fa kérgesedését tapasztaljuk, épp ott márpedig valami baljósan végletes-végzetes fog bekövetkezni.
Aztán avval is kezdenünk kéne valamit, hogy nehezen engedjük el ezeket a megfejtéseket: családot, barátokat, szerelmet. Mintha jellembe volna vetve: ha késéssel is, de sírni értük, ahogy sírni lehet a mellékmederért- vagy ösvényért szintúgy, hiszen a Békés táblánál könyörtelenül megszakadt az útja. Tehát nem labirintus, vagy kis túlzással: önámítás – egy labirintus felmerülő lehetőségének. Megtörölni ekkor az arcot, zsebkendővel, ami, bár tudjuk, miből készül, nem gondoljuk, hogy köze volna ahhoz az ártér menti fűzfához, amit magunknak olyan büszkén-bátran kipécéztünk kicsivel korábban. De mondjuk felosztani szektorokra a labirintust: így követelni benne a maradandóságot.
Eljutni ahhoz a csomóponthoz, kertkapuhoz, ahonnan visszanézünk. És a táj nem mond különösebben semmit: amit különösen mond, azt sem kizárólagos tapasztalatból mondja. Akkor pedig eljátszhatunk vele, hogy részvét-e az, ami itt gyilkosan cseveg. Mindenesetre megköszönni az adódó lehetőségeket. Ennyi idő alatt tényleg nem tudom, hogy mire, meddig lehet jutni: valami távolival talán majd a legeslegközelebb.
