– Miért nem volt az ügyvéd úrnak a végén munkahelye? Titkárnő, meg minden? Lehet ám presszókban, meg kocsmákban is osztani az észt, ahogyan én most nektek… (Baranyai László kisregény-sorozatának utolsó része)
Távoli énekszó hallik.
– A Schneider Fáni csak azt mondta,
nem kell néki piros szoknya…
Hujber fülel, aztán felderül: – Ez az Attila! Be van baszva, mint az állat – teszi hozzá magyarázólag. Fölösleges hozzátennie; az éneklés akadozó mivoltából kiderül, hogy nem lehet józan ember hangja.
Rövidesen feltűnik maga Attila is.
– Csaó – köszön. – Előrehajol, a feje tetejét mutatja. – Vérzek? Vérzik a fejem?
– Nem vérzik. – feleli Hujber. – Miért, mi történt?
– Beütöttem kicsit, rá se basszatok. Nincs valami piátok? Az jó a sebre.
– Mondom, hogy nincs rajtad seb! – így Hujber.
– Akkor se árt.
A téma ezzel letudva. – A kocsma? – folytatja. – Hogy ez a kurva kocsma mindig be van zárva… gyertek, nyissuk ki!
– Te ki vagy? – figyel föl a háttérben hangtalanul álldogáló Hollányira. – Téged nem ismerlek.
– Egy ügyvéd, híres pesti ügyvéd. – mutatja be Hollányit Hujber. – Csak már ő is halott.
– Számít? Kurvára nem számít, hogy éppen élő-e vagy halott. Minden élő halott lesz, és minden halott.. minden halottat elfelejtenek. Kurva jó, mi? Van kulcsotok?
– Hogy lenne? – legyint Hujber. – Már vagy öt éve zárva. A kulcs, ki tudja, kinél. Biztos annál a szemétláda polgármesternél.
Attilának semmi sem lehetetlen. – Számít? Odamegyünk, kinyitjuk. Hárman vagyunk… nem gond.
– Mit szólsz, Olivér? – kérdi Hujber a társát.
– Ti vagytok a helybeliek…
– Ezzel sikerül megint felhúznia a másikat. – Hányszor mondjam, már te is az vagy, baszd meg.
Akkor… hajrá! – türelmetlenkedik Attila. Ő megy elől, s mikor odaér, hátraszól: – Adjatok egy követ vagy egy téglát.
A doktor áll közelebb, lehajol, felemel egy követ. – Parancsoljon.
A keresztpánt lakatja az első ütésre lehullik. – Ennyi – regisztrálja Attila. Félreáll, előre engedi a szellemeket. – Tessék befáradni. – Ő is belép, körülnéz: – Azannyát… tisztára schneiderfáni! Ügyvéd úr, maga mit iszik?
– Cseresznye van? – tudakolja Hollányi.
– Hogyne lenne? Van itten minden, mi szem-szájnak ingere, sürgő csoport, száz szolga hord… És te, jókomám? – fordul az egykori vízvezetékszerelőhöz.
– Nagyfröccs, csakis.
– Még a magnó is itt van – állapítja meg Attila. Akartok zenét? – Nem várja meg a választ, bekapcsolja a gépet. Teljes hangerővel egyből felharsan a nóta:
– Szeretlek is meg nem is, tudod így van ez.
A szerelem engem mindig bolonddá tesz.
Ma is őt, ma is őt, ma is őt
szeretem…
– Hát akkor.. proszit, fiúk – emeli poharát Attila.
– Proszit.
– Proszit.
– Kell ez a nyavalygás? – Attilát zavarja a hangzavar. – Zárd el Tónikám, baszd meg!
Bezzeg a Schneider Fáni! Tudjátok, mit mondott?
– Tudjuk – válaszolja Hujber.
– Nektek is elmondta?
– Nekünk is.
– Csodálkozok rajta. Azt hittem, csak nekem. Merthogy – énekelni kezd: – Schneider Fáni de azt mondta,
nem kell néki piros szoknya.
-Nem kell, tudjuk – lépne túl a ledér nőszemélyen Hujber.
De Attilának még van közölnivalója róla: – Viszont mit mondott, mi kell neki?
Hollányi adja meg a választ: – Gigerli.
– Pontosan! – ujjong Attila. – Akkor úgy látszik, beszámolt nektek is mindenről. Na mindegy… – fordul váratlanul kesergőbe a hangulata. Mindegy már, na!
– Most mi van? – kérdi Hujber.
– Az a helyzet – közli velük halkan, bizalmasan Attila -, hogy a Schneider Fáni egy nagyon jó kis buksza. Ismeritek; nem? Csak az a baj vele, hogy nem áll szóba velem. Szarik rám, magyarán. Nem kellek neki. – Váratlanul kérlelőbe fordul a hangja: – Tudnátok beszélni vele?
– Tudnánk – feleli Hujber.
– Kösz. Mindig tudtam, hogy fasza gyerekek vagytok.
– Lesz ő még a tiéd, biztos vagyok benne, Attila – nyugtatja Hujber.
– Azt mondod?
Hujber szeretne már túl lenni szegény Fánin.
– Hol dolgozol most, Attila?
– Én? Megfigyelési állományban vagyok.
– Ki a fene figyel meg téged?
– El vagy te tévedve, pajtás! Nem engem figyelnek meg – én figyelek meg másokat. Mindenkit megfigyelek. Mindent és mindenkit. Ezért nem is tudok elmenni a dolgozni; annyi a megfigyelni valóm.
– Nem csessz már ki velem Attila, csinálni csak kell valamit!
Attila fel van háborodva: – Ezeknek?! Én?! Ne röhögtess!
Hollányihoz fordul: – Az ügyvéd úr lejött Pestről ide, Bódogra?
Hujber adja meg a választ: – Lejött, másként hogy lenne itt!
– Gratula – nyugtázza Attila. Egyébként hadd mutatkozzak be: Kovách Attila. Céhával.
– Üdvözlet. Doktor Hollányi. Olivér – adja meg a módját az ügyvéd is. Szervusz, kedves Attila.
– Igen-igen dicséretes! Nem élő, hanem szellem formájában költöztél ide: dicséretes! Ha élnél, tán még polgármester is lehetnél a faluban.
– Ha élnék! Ha élnék! Viszont Attila, te élsz, miért nem te akarsz az lenni?
– Egy rongy alkoholista? Akinek csak egy haverja van, akarom mondani havernéja, a Schneider Fáni?
Hujbernek kapóra jön, hogy kedvenc témájáról, a polgármesterről ejthessen szókat, s egyben Schneider kisasszonytól is megszabaduljon: – Ettől a polgármestertől én ma este nem hallottam mást, mint a fitymája csattogását!
Hollányi rákontráz: – Úgy van! Hát ennél te azért többet tudsz, kedves Attila!
– Érdekel? – fölényeskedik Attila. – Nem érdekel! Akar a fasz Bódogon polgármester lenni. Ott a Nagy Józsi, ő húzná az igát…
– Csakhát őt nemsokára megüti a guta… – jegyzi meg Hujber.
– Akkor valaki más. Akárki jobb ennél.
– Hát akkor erre igyunk, gyerekek – proponálja Hollányi.
Attila vállalja a csapos szerepkörét.
– Tónikám, neked továbbra is fröccs?
– Csakis!
– Valami gyorsító?
– Semmi.
– Ügyvéd uram? Cseresznye?
– Mint eddig.
– Azért nem akármi, egy igazi ügyvéd a bódogi kocsmában, még ha halott is!
– Csakhogy most meg Hollányi konyul le. -Ti csak ne legyetek olyan büszkék az én ügyvédségemre!
Hujber pontosítja a kijelentést: – Mármint hogy ne a te faszoddal verjük a csalánt?
– Így is lehet mondani.
– Na mesélj! – teszi Hollányi vállára Hujber a kezét.
– Miért nem volt az ügyvéd úrnak a végén munkahelye? Titkárnő, meg minden? Lehet ám presszókban, meg kocsmákban is osztani az észt, ahogyan én most nektek… – elcsuklik a hangja – mert én osztottam ám, miután kirúgtak az irodából, ki a kamarából, mindenhonnan… Minden tanácsnak megvolt cseresznyében az ára… –zokog.
– Azok a kurva letétek? – kérdi együttérzőleg Attila; Hollányi csak bólint.
– Haggyad már, haggyad már, baszod, ne öld magad… – vígasztalja Hujber.
– És az se úgy volt, hogy tüdőembólia meg szív… – Hollányi úgy dönt, ha belekezdett, most már teljesen kitálal -, egyedül voltam otthon, a feleségem éppen külföldön, a lányom kitagadva, nem volt, akit fölhívjak, föl sem bírtam volna hívni senkit, benyomtam egy egész üveggel, a gyomrom kilyukadt, le a földre,… másztam, kúsztam ki az ajtóhoz, hogy majd kinyitom, és a folyosón észrevesznek, de nem értem ki… kampec.
Hujber együtt érez: – Ne gyötörd magad, történt, ahogy történt. A lényeg, hogy most jól vagy.
-Adjatok még egyet! – kéri Hollányi. Megkapja. – Kösz… most már jobban.
– Hát erre csak azt tudom mondani, hogy schneiderfáni! – zárja le a beszélgetést Attila.
– Gyerekek… hajnalodik már… ideje menni – mondja Hujber.
– De Attila még bírja. – Ti menjetek csak, én maradok, lefekszek ide a billiárdasztalra…
– Fekszel a faszt, jössz velünk. Benéznek, meglátnak, rád hozzák a jardot… Jössz velünk szépen.
– Gyere Olikám, segíts! – szól oda Hujber Hollányinak.
Összefogják a kezüket, Attila alá rakják, felemelik vele.
– Gólya viszi a fiát, gólya viszi a fiát… – nevetgél az. – Gólya viszi a fiát, hulla viszi Attilát!
– Kuss legyen, vagy ledobunk! – fenyegeti Hujber.
Egy ház előtt megállnak. – Köszi gyerekek, megérkeztünk – köszön el a szellemektől a fiatalember, aki – ha nem inna olyan keményen, ahogyan iszik – akár polgármester is lehetne Bódogon. – Szevasztok, kellemes este volt.
– Szia, aludj jól! – búcsúzik Hujber.
De Attilától nem könnyű elbúcsúzni.
– Volna még a jelentős kérdésem.
– Halljuk.
-Tudjátok ti a Schneider Fánit?
– Kívülről, baszd meg, kívülről – veszti el a türelmét Hujber. – Csak nem ilyenkor. Majd legközelebb.
– Kár – nyugtázza Attila.
Nekivágnak a temetődombnak. Frissen, fiatalosan sem kis teljesítmény, de egy ilyen hosszú őrjárat után kifejezetten kemény túrának tűnik. Felballagóban még hallják Attila hangját:
– A Schneider Fáni de azt mondta…
Hé, figyeltek?!
Vettem néki piros szoknyát három fodorral,
Három fodorral, három fodorral…
Ezeknek? Gyöngyöt, disznók elé?
Hujber támogatólag belekarol Hollányiba. – Fel tudsz jönni?Jó meredek, mi?
– Az, de azért tudok. Komoly úriember lenne ez a fiú, ha nem inna annyit.
Hujber tiszteli a társát, a megismerkedésük óta nagyot nőtt a szemében, de nem bírja megállni, hogy azt ne mondja: – Bagoly a verébnek?
– Jól van, na…
A másik megtorpan, előre mutat: – A Zsolti persze, ahogy mondtam, még mindig itt van. Alszik az anyja sírján. Pontosabban az anyja sírjának a romjain.
– Mosolyog..! – derül fel Hollányi.
– Álmodik. Megnézzük, mit álmodik? – proponálja Hujber.
És már nézik is.
Zsolti meg a mamája a szétvert síron ülnek; Zsolt a mama ölébe hajtja a fejét.
És azt mondja: – Mamikám, csináltatok neked egy sokkal szebb sírkövet, de olyat, hogy olyat nem látott a világ! Az oldala szürke lesz, a teteje fekete márvány lesz, a kő magas lesz, rajta aranyozott betűkkel a neved… Ugye, nem haragszol?
– Dehogy haragszom kisfiam, dehogy haragszom. Menjél szépen haza, az ágyban aludd ki magad, ne itt a kemény kődarabokon, vigyázz magadra kisfiam, vigyázz magadra…
Zsolti indul. – Szerbusz Mama. Olyan rossz nélküled…
– Ez is elment – szomorkodik Hollányi.
Indul a nap; kakaskukorékolás, kutyaugatás, tehénbőgés, kalapácsolás, autók és munkagépek járása, beszéd, kiabálás és nevetés, madárcsicsergés… mindennapi tevékenységek zajai-zörejei olvadnak össze és ígérnek hamis biztonságot a jövőre vonatkozóan – lassan elbúcsúznak főszereplőink is.
Hujber nem valami vidám.
– Vége a napnak, pardon: az éjszakának. Bújhatunk vissza, ráadásul ebbe a kurva kemény földbe megint, legközelebb, ki tudja, mikor kerül ránk a sor. Jó volt veled, ügyvédkém, legközelebb is szívesen…
– Én is…
– Nem rajtunk múlik, sajnos. – Végigpásztázza a falut. – Azért… szép falu ez. Így föntről. A legszebb falu a környékbe.
– Így föntről. Csak ne kelljen lemenni.
– Miért? – Hujber tiltakozik. – Ne mondd, hogy nem lenne jobb élni és lemenni.
– Nem mondom. Csak még jobb lenne élni, de nem ide, hanem valahova máshova lemenni.
– Csavaros egy fickó vagy te, Olikám! De hova? Hol jobb? És itt a pici kis Olivér…
– Az igaz – fogadja el a másik. – Meg a Tónika…
-Jó nekik!
– Fogalmuk sincsen, milyen jó nekik…
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő
Éccakai őrjárat 4. – Fasor, kifli
Éccakai őrjárat 5. – Tömőfa. Stílfűrész, tartalék benzinnel
Éccakai őrjárat 6. – Nagyfröccs és cserkó. Égi hablaty
Éccakai őrjárat 7. – Pirospaprika, kiszórva
Éccakai őrjárat 8. – Kisember meg a nagy felesége
Éccakai őrjárat 9. – Kereszt a járdaszélen
Éccakai őrjárat 10. – Kutykurutty
Éccakai őrjárat 11.- Sír a gyerek. A Vadbarom
Éccakai őrjárat 12. – A bódogi csattogány
Éccakai őrjárat 13. – Igazi szuper üzletember
Éccakai őrjárat 14. – Pleskovics pácban
Éccakai őrjárat 15. – Morzsi és Őzike
Éccakai őrjárat 16. – Gyere kutyikám! Lázgörcs
Éccakai őrjárat 17. – Szép kis alakok vagytok!
Éccakai őrjárat 19. – Méhek. Az élet kovásza
