Vajon érzett-e bűntudatot a reggelizőasztal mellett és a szárítókötélen lógó gyerekruhákat nézve, hogy mindezt talán sosem fogja újra látni? (Borszéki Boglárka írása)
Lehúzta a vécét és lehajtotta a deszkát, a fogkrémet is alulról, a tubust felfelé csavarva nyomta a fogkefére, amit csak azokon a napokon szokott. Amikor elindul.
Olyan kódok voltak ezek, amiket minden utazás előtt odahaza hagyott a feleségének, amiből tudni fogja, hogy ő mindig így szeretné csinálni, mégis csak akkor válik igazán fontossá, hogy meg is tegye, amikor hosszabb-rövidebb ideig elhagyja őt.
A gyerekek, a kutya, a kertes ház, minden, amit gondosan felépítettek, a legtökéletesebb polgári díszletek, teret adtak a családjuknak, hozzájuk jártak grillezni a barátok, akik ámulva hallgatták a férfi történeteit, melyeket ő kedves szerénységgel szórt, mint a szilveszteri konfettit, az éjszakába.
Vajon érzett-e bűntudatot a reggelizőasztal mellett és a szárítókötélen lógó gyerekruhákat nézve, hogy mindezt talán sosem fogja újra látni, amikor az ész mérlegelni kényszerítette egy-egy újabb expedíció előtt?
Amikor megnősült, tudnia kellett, hogy olyan erős asszonyt vesz el, aki a közös életüket önállóan is fenn tudja tartani és sosem tartaná őt vissza, hogy egyre veszélyesebb céljait megvalósítsa.
A szenvedély kémiája videoklipet forgat az agyban, vagy épp montázst készít, mind növekvő képek részleteinek kidolgozásával, amíg az ember el nem dönti, milyen utat választ. Máskülönben elveszne.
Akiből ez hiányzik, az vagy csodálja vagy megveti azokat, akik bizonyos szempontból extrém teljesítmények rabjai. Végül könnyen fordul a csodálat ítélkezésbe és fordítva, attól függően, hogy az aktuális kívülálló, hogyan látja önmagát, vagy hogy látja-e egyáltalán, mert erre sincs semmiféle garancia.
A férfi gépe hajnalban indult.
Felemelte a listát, amire azokat a dolgokat írta, amiket még reggel használt és nem akarta elfelejteni, hogy elcsomagolja mindet, mégis néhányat otthon hagyott, mert az egész lista-kérdés egy lényegtelen kényszer volt, amit egy idő után már nem is követett.
Végigsimította a terítőt, puha mintáit alig érezte az edzett és elgyötört ujjai alatt, aztán ránézett a konyhaszekrényben álló szép ívű borospoharakra, amiket átvilágított a fény, végigsiklott a tekintete a falakon, a képeken, azokon, amiken mind együtt voltak.
Indulnia kellett.
Egy valahányadszor is utolsó ölelés: végül kicsúszott a neje karjaiból, mint a vizes szappan az ujjak közül.
A barátja már várta a reptéren, akivel a Föld harmadik legmagasabb hegycsúcsát mászták meg. A csúcsig vezető út hosszabbra sikerült a tervezettnél.
Az alaptáborokban, ahová a visszaereszkedő hegymászó párost várták, többen is voltak, akikkel egy ideig rádión tartották a kapcsolatot, amikor ez megszakadt, már csak távcsövön át figyelték őket, aztán szem elől vesztek.
A mentőcsapatok sem találták meg őket, és a rákövetkező napokban eltűntnek nyilvánították a két hegymászót.
Hogy valójában mi történt, senki sem tudja.
A titok sértetlen maradt.
Erőss Zsolt – A Himalájánál magasabbra
Libri, 2012.
