„Három-négy évig gyűjtöttem a képeket. Java részükre internetes árveréseken akadtam, aztán az ember persze olyanokkal is kapcsolatba kerül, akik kisebb-nagyobb gyűjteményeket is felkínálnak.” Szabó Tamással Podmaniczky Szilárd beszélgetett a Nagy Balaton-könyvről.
Még tél volt, mikor egy hatalmas könyvet hozott a posta. Akkora volt, hogy bele se fért a postaládába. Amikor kibontottam a csomagot, leültem vele a fotelbe, és egy órán át lapozgattam. Nem bírtam letenni. Mindenki így jár majd vele, aki egy kicsit is Balaton-mániás.
– A Nagy Balaton-könyv valóban testes album. Hány kiló?
– A kérdésbe rejtett finom kritikát köszönöm. Egyébként persze nekem is van hiányérzetem – a saját felkészültségemből és a lehetőségeimből mindenesetre ilyen nagyra futotta. Ha meg valóban a súlya alapján tesszük mérlegre, akkor sokáig kereken két kilónak tudtam, amikor a nyomdában megcsinálták a makettjét, legalábbis ezt üzenték. Aztán valamelyik terjesztő biztosan pontosan lemérte, mert valahol a technikai adatai között ennél valamivel kisebb súly szerepel. Mindenesetre éppen elég nagy ahhoz, hogy akit érdekel, észrevegye, és bizony elég fárasztó huzamosabb ideig kézben tartani. De jó ez így; kellemetlenül nehéz – megvan az a vissza-visszatérő gondolatom, hogy szinkronban van valamiképpen a három balatoni évtizeddel, amit megkíséreltem összefoglalni benne.
Valóban a 60-as–70-es–80-as évek balatoni hangulatát akartuk érzékeltetni a könyvben. Azzal is, hogy a színeket végül nem, vagy alig retusáltuk. Megpróbálkoztunk ezzel a munka elején, de láttuk, hogy egy sosemvolt árnyalatokban játszó, lehetetlen világ lenne az eredménye. Így aztán inkább hagytuk, hadd legyen olyan kopott belül minden, mint amilyennek majdnem mindig is ismertük – meg pláne ismerjük, legalábbis azt, ami megmaradt még belőle!
– A könyv óriási és szenvedélyes gyűjtőmunka eredménye. Honnan indult az ötlet, hogy összeállíts egy ekkora munkát?
– Ezzel a témával és időszakkal kapcsolatban a gyerekkori világhoz való vonzódás mellett bennem korántsem csak a nosztalgia dolgozott, vagyis az elején az is, talán abból indult az egész. Elkezdtem gyűjteni ezeket a képeslapokat, mert a rajtuk szereplő képek nagyon erős hatással voltak rám. De nem valami andalító, kellemes, megnyugtató módon. Inkább valahogy az eltelt időt próbáltam tetten érni, megtalálni, számon kérni rajtuk, persze reménytelenül, eredménytelenül. Ilyenkor aztán, jó tárgyfüggőhöz illő módon, úgy gondoltam, nem elég, ami van, biztosan a meglévő képekben van a hiba, a hiány, hogy nem mondanak el mindent. Ezért a magam megnyugtatására mindig újabbakat szereztem be.
– Hány évig gyűjtötted az anyagot, és hogyan zajlott a gyűjtőmunka, képben és szövegben?
– Három-négy évig gyűjtöttem a képeket. Java részükre internetes árveréseken akadtam, aztán az ember persze olyanokkal is kapcsolatba kerül, akik kisebb-nagyobb gyűjteményeket is felkínálnak. Így is eltartott jó ideig a beszerzésük.
A nosztalgia azonban menet közben viszonylag gyorsan kiveszett belőlem, átalakult. Ami helyette jött és maradt is, az először főként valamiféle keserűség érzése volt, ami abból fakadt, hogy ez, ami a képeken látható, bizony sohasem volt valami nagyon szép, de legalább otthonosnak volt mondható. Talán mert máshol is ilyen és hasonló iskolákba, művelődési házakba jártunk, hasonló épületek között nőttünk fel, ráadásul sokadmagammal – átlagos, Balatonon nyaraló gyerekként – közelről-belülről ismerhettük sok részletét az itteni üdülőknek. Hát, nem nagyon szívderítő, hogy ma, utólag azt is tudjuk: a mostani gyerekek jó részének sorsát tekintve ez bizony belátható időn belül megismételhetetlen vívmány, eredmény.
Nem találtam aztán más magyarázatot, utat ezekhez a képekhez, minthogy megpróbáltam kideríteni, megtudni, végiggondolni, hogy mi lett a rajtuk szereplő épületekkel, helyekkel. Ez útikönyves, majd internetes kutakodással indult, aztán a NORC-cal folytatódott, ez az a román oldal, amelyik már a Google Street Wiew előtt a Balaton-part minden utcáját feltérképezte. Aztán rendszerint helytörténeti kiadványok, majd legvégül az autós túrák következtek, egy-egy napra egy-két-három települést felfűzve, felismerhető fasorokat, épülethomlokzatokat keresve, fékezve, visszatolatva, kipattanva, kérdezve, kerítésen belesve.
Balatonboglár
Megismertem közben sok mindent, megtudtam, mi lett abból, amit eredeti állapotában véltem fellelni. És amivel szembesültem, az – akarva-akaratlanul is – főképp, mindenekelőtt a pusztulás volt. Nem lehetett ezt nem észrevenni, nem kellett ehhez semmiféle előfeltevés.
A romlás számbavételéből aztán törvényszerűen, de szándékaim ellenére, természetesen keserű szövegek kezdett formálódni a képek mellé. Ez azonban nem lehetett vállalható megoldás – annyira idegen lett volna ezektől a könyvben szereplő, alapvetően derűs, napfényes képektől, hogy mást kellett kitalálni. Így akkor tehát az irónia következett és maradt, a távolságtartásával, meg talán érzékeltetve a képek megszületése óta történtek általános kisszerűségét. A pusztuláson túllépve, messzebbre tekintve ugyanis szinte csak ezzel találkoztam; a szánalmas kisszerűséggel. Épületsorsokkal és tulajdonviszonyok változásaival, amelyek a közösség érdekét tekintve szinte kivétel nélkül rosszul alakultak. Kisszerű machinációkkal, ügyesben végigvitt megoldásokkal – ahol persze sokszor nagy pénzek forogtak, bár meggyőződésem, hogy ennek a tőkének a döntő része, ha benn maradt, mára bedöglött, legalábbis belátható időn belül nem vehető ki. Sőt, ezek a furcsán szerzett javak ma, a válság sokadik esztendejében az egykori bennfentesek szemszögéből sokszor alig bírható terhekkel járnak együtt – ami a többség számára persze csak a látványban, a romlás folytatódásában érhető tetten.
– Hogyan lettek színesek a képek? Emlékeim szerint megdolgoztad őket.
– Nem, ezek a képek eredetileg is színesek voltak. Úgy ’63-64-ben kezdtek elterjedni a színes képeslapok a Balatonról, véletlenül vagy nem, éppen azzal egy időben, amikor minisztertanácsi rendelet is született a balatoni idegenforgalom fellendítésének szükségességéről, és ezzel együtt néhány éven belül a nagy fejlesztések is elkezdődtek. Egyébként eleve ez a korszak érdekelt, meg nem is volt más választásom: a korábbi időszakok mindegyikéről készült már képeslapos könyv, száz évre visszamenőleg, és hát mind azzal a megközelítéssel, hogy az volt a jó, ami nagyon régen volt. Ezt viszont nem akartam folytatni.
– Van egy fotó a könyvedben, ami az én Balatoni világok című könyvemben is szerepel, pontosabban: talán néhány másodpercnyi expozíciós időbeli különbség van a kettő között. Tudtál róla?
– Igen, természetesen tudtam róla, remélem és úgy gondolom, a témával kapcsolatos és fellelhető könyvek jó részét ismerem többé-kevésbé. A Balatoni világok kapcsán irigylem is, ahogy embereket találtál, ami nem könnyű, akik összefoglalják és távlatokban látják mindazt, amit én távolról, ismeretség híján a konkrét helyeket egymás mellé rakva próbáltam felderíteni.
Az én könyvemben is szerepel egy képpár, amelynek darabjai néhány másodperc különbséggel készültek. A sorozatok megszületésének, meg a képek jellegzetes témaválasztásának, ahogy látom, egyébként rendkívül prózai magyarázatai vannak: a fotós kivétel nélkül mindig a fővárosból jött le, minden bizonnyal kevés ideje volt, és nem is akart sokat vacakolni. Mindegyikük kényelmet szerető ember lehetett; az összes kép eredetije megtalálható ugyanis a központtól néhány száz méteres körzeten belül, vagy legfeljebb a főúttól egy utcányira. Meg ugyanezekért köszönhetünk valószínűleg a Képzőművészeti Alap fotósainak sok megmaradt étteremképet…
– Hogyan tudtad egy ekkora könyv kiadását finanszírozni?
– Nem tudtam. A könyvet a kiadóm, a MezőHír Média Kft. finanszírozta. Itt dolgozom. Amikor belekezdtünk, tisztában voltunk azzal, hogy jórészt nem fog megtérülni, amit belefektetnek, hogy ez a könyv nagyon sokba kerül (és ezt egyébként nem is lehet igazán érvényesíteni az eladási árában). Ennek ellenére még örültek is, hogy ebben a talán nem értelmetlen munkában szerepet vállalhattak. Köszönöm nekik. És Fodor Mihálynak ügyvezető igazgatónakis.
– Mivel a Balatonon lakom, nap mint nap szembesülök ezzel a világgal, és azt kell mondjam, a képek távolító nosztalgiája ellenére, nagyon sok elemében konzerválódott ez a világ. Te hogyan látod ezt?
– Semmi jót nem gondolok erről. Ha a Balaton környéki épített világ valamiféle egységét keressük, akkor azt leginkább a ’60-as évek betonépítészetében találjuk meg. Ezt a stílust nagyon szeretem, de ami fontosabb, a mértékadó építész közvélemény ezt a maga idejében korszerűnek, sőt egyes alkotásait világszínvonalúnak ítéli. Egy épület azonban akkor szép, ha új, vagy ha ilyen színvonalon van karbantartva. Hollandiában például most vettek védelem alá 70 darab, a hatvanas évekből származó épületet, ezek mind kifogástalan állapotban vannak.
Nálunk más a helyzet: ami konzerválódott, az egyben elhanyagolt is. Másrészt minderről a ma uralkodó szemléletet ismerve nyilvánvaló, hogy ezt a kényszer konzerválta. Amit ugyanis lehetett, azt már eddig is átépítettek, valami hazug, népies stílusban, vagy leginkább lebontották. Ezt nem tudom értelmezni. Amióta a könyvet elkezdtem és befejeztem, a benne szereplő épületek legalább ötöde eltűnt.
Badacsony
A legutóbbi példa: most, 2013 májusában a beruházói ígéretek ellenére elkezdték bontani Siófok-Ezüstparton az Orion bárnak nevezett, az egykori újságíró üdülőhöz tartozó, különleges alakú presszóépületet. Ez annyira egyedi volt, a maga építészi ötletével, játékosságával, hogy mindenképpen védettséget érdemelt volna, a vázat megtartva kis erőfeszítéssel 21. századi csúcs-posztmodernet lehetett volna létrehozni belőle. Egyébként egy amerikai turisztikai szakíró is a retró okos megtartásában, finomításában látta nemrég a térség fő turisztikai vonzerejét. Megint nem ez történt. Most ezt is gyorsan lebontották. Miért fontos az Orion bárt eltüntetni? A mai trend alapján ez nem különösebben frekventált hely, annyi alkalmas, gazzal felvert üres területet lehetett volna helyette találni a közelében is.
Aztán meg a bontással szokott elfogyni a beruházók lendülete. Vagy ha mégsem: ugyan, mi lesz jobb helyette? Vajon mi az a nagy ötlet, amit éppen azon a háromszáz négyzetméteren érdemes megvalósítani? Még soha semmit nem láttam kifogástalanul elkészülni.
– Van-e valamilyen víziód a Balaton jövőjéről, vagy inkább csak a múltja foglalkoztat?
– A múltjából most elég volt jó időre. A jövője pedig azért nem foglalkoztat, mert bármiféle víziónak is csak akkor lenne létjogosultsága, ha az valamilyen közösség javát, érdekeit szolgálná. Nem látok esélyt erre. A közvetlen part, mindenféle törvényi szabályozás ellenére még jobban be fog épülni szerintem, a szabadságot, vagy legalább szabad vízfelületet keresők esélyei tehát tovább szűkülnek a jövőben.
Egy lépéssel távolabb meg, nagy néha, ha mozdul is valami, már nem üdülők épülnek. Az üdülő ugyanis, a legegyszerűbb meghatározással szólva, az, ahol: más környezetben vagyunk, máshogyan érezzük magunkat, mint otthon. Itt már nem létesülnek ilyen életterek. Csakis családi házakat húznak fel helyettük, magas kerítésekkel, amiknek ráadásul semmiféle vizuális közük nincs egymáshoz. Érdektelenek, vagy kevésbé azok, mindenesetre bárhol lehetnének. Én ezt unalmasnak tartom. Itt most nincs miről gondolkodni.
– Hol kapható a könyv?
– Az Írók boltjában, a balatoni könyvesboltokban, valamint a Libri, illetve a Líra és Lant üzleteiben.
Szabó Tamás: Nagy Balaton-könyv
