A nép ellenségét, Henrik Ibsen drámáját nemrég mutatta be a pesti Katona József Színház. A színi előadás, mintha a jelenről szólna. Arról, amit dr. Stockmann, a darabbéli fürdőorvos állít, hogy „az igazság és a szabadság legveszedelmesebb ellensége az úgynevezett demokratikus többség.”
A színpadon a többség véres disznólábakkal dobálja be a fürdőorvos házának az ablakát. A nézők egy része hitetlenkedik, hogy a történetet Ibsen írta volna1882-ben? A darab újrafordítójával, Kúnos Lászlóval, a Corvina Kiadó vezetőjével beszélgetett Scipiades Erzsébet.
– Amikor a rendező, Zsámbéki Gábor arra kérte, fordítsa újra A nép ellenségét, adott önnek instrukciókat?
– Nem. Csak jelezte, hogy a korábbi fordításokat nem tartja megfelelőnek. Magyarországon a darabot viszonylag régen játszották. A műnek ugyanis létezik egy ismert amerikai átdolgozása, Arthur Milleré, s mivel ez volt a modernebb, a színházak többnyire ezt vették elő. Zsámbékit az érdekelte, milyen lehetett az eredeti mű.
– A nép ellensége meghökkentően mai.
– Ez a darab érdeme. Meg a rendezésé.
– Az eredeti drámának mi a címe? A nép ellensége vagy A népgyűlölő?
– A szokatlan szóösszetétel precíz fordítása „népellenség”. Ez a politikai terminus az 1880-as években nagyon új és nagyon aktuális volt.
– A népellenség olyasfajta meghatározás, mint magyar használatban az idegenszívű?
– Igen.
– Az 1880-as években, politikai értelemben a népellenség minek felelt meg? Miféle politikai csoport használta?
– Nem kötődött egyik vagy másik politikai párthoz sem. A „népbarát” és a „népellenség” Ibsen invenciója volt. A darabban a nép ellensége kifejezés egy olyan populista helyzetben, mint a népgyűlés, rendkívül jól felhasználható. Sokatmondó szóösszetétel, mert a darab egyik izgalmas kérdése éppen a nép fogalma. És az, hogy lehet valaki a nép ellensége vagy barátja.
– Dr. Stockmann arra jön rá, hogy a gyógyfürdő vize ártalmas az egészségre. Egyre több a beteg, a fürdővendégek mérgezett vizet isznak, és mérgezett vízben fürdenek, ám a meghatározó többség erről hallani sem akar. Aslaksen, a nyomdatulajdonos azt mondja: „Mindig jó dolog a többség oldalán állni”. A nép ennyire ostoba volna, ahogy azt Zsámbéki színpadán látjuk?
– Ilyen mértékben használható fel eszközként, és ilyen mértékben manipulálható. Ezért is érezzük az előadást és a darabot életszerűnek.
– És azért is, mert a darabnak volt valós alapja?
– Ibsen egy újságcikkből, egy majdhogynem banális korabeli esetből merítette témáját, s annak politikai hullámveréséből, mely egy kis közösség gazdasági ügyével, a helyi hatalom és a helyi sajtó működésével állt összefüggésben.
– Hovstad, a Népújság főszerkesztője azt mondja, minden állatnak meg kell szereznie a maga táplálékát, és bár igaz, hogy a Népújság gyengélkedik, nem képes megállni a lábán, de nem szívesen szüntetné be a lapot épp most, amikor a nagy politikai játszmákban annyi mindent el lehet vele érni.
– A polgári társadalmakban ilyen helyzetek gyakran előfordulnak. Újratermelődnek. Ilyen értelemben a darab semmit nem veszített az aktualitásából. Színházi szempontból inkább az a veszély, hogy az efféle konfliktusokat az emberek elunhatják.
– Mert hogy a jelenkori Magyarország történései annyira felfokozottak, egymást követőek, hogy az ibseni történet esetleg már meg se borzolja a lelkeket?
– Van, aki lelkesen üdvözli a darabot. Azt mondja, bámulatos, mennyire aktuális, és hogy milyen érdekesen mutatja meg a konfliktushelyzet lényegét. De van, aki azt mondja, hát ilyeneket naponta olvasok az újságban, ezért nem kell színházba menni.
– Fordítóként izgatta az eredeti újságcikk? Vagy erre már csak egy mai újságíró lenne kíváncsi?
– Az Ibsen-filológia, ami szinte egyidős a mesterrel, hiszen a darabjait már az életében elkezdték elemezni, feltárta, hogy a műnek nem csak egy újságcikk képezte az alapját, hanem egy ismerős német orvosnak a története is, akinek, amikor egy járvány okát kiderítette, kővel bedobták az ablakát. De volt egy kortárs vegyész, ő is hasonló konfliktusba keveredett, vagy egy angol politikus … Ibsen is gyakran olvasott az újságokan ilyen ügyekről.
– A népgyűlésről szóló felvonásban a bajokat felfedő fürdőorvostól gyakorlatilag megvonják a szót. A körülötte lévő közeg azt mondja: Hallgass!
– De előbb a határozatot szavazásra bocsátják. A szavazás titkos, a kék papír a nem, a fehér színű az igen szavazatokat jelenti. Így mindenki láthatja, ki, hogyan szavaz.
– A polgármester szerint a gyógyfürdő megléte óta kevesebbet kell a szegények segélyeztetésére fordítani, és ez csökkenti a módosabb rétegek terheit. A nyomdatulajdonos szerint a doktor a gyógyfürdőről beszél, de valójában azt szeretné, ha a város vezetése más kezekbe kerülne. A fürdőorvos meg azt mondja, a „vezetőink kiöregedett véglények”, s „a legrosszabb az, hogy ebben az országban mindenki mindenhol a pártjának a rabja”. „A párt olyan, mint a húsdaráló: kolbászba való tölteléket csinál mindenkiből.” Ön meghökkent az előadástól?
– Inkább azt mondanám, le voltam nyűgözve.
– Hány karakternyi volt a lefordított szöveg?
– 140 ezer.
– És mennyi maradt belőle?
– A harmadánál nem több. Ez egy öt felvonásos darab, és minden felvonás hosszú. Munka közben gondoltam is rá, vajon mit kezd ezzel a rendező? A bemutatón aztán bámultam, milyen radikálisan felgyorsította a darabot. Úgy, hogy közben semmi fontos nem veszett el. A darab két testvérről, a fürdőorvosról és az ő polgármester testvéréről szól, valamint a körülöttük lévő közegről: hatalomról, politikáról, sajtóról. És persze: a népről.
– Az eredeti darabban is ennyire papírmasé figurák a szereplők?
– Én nem tartom őket annak, de valóban viszonylag könnyen jellemezhetők. Egyarcúak. Az egyik testvér naiv, álmodozó, az eszméit vakon és elszántan követi, a másik pedig a hatalom embere, a realitásban jól eligazodó, cinikus és manipulatív. Ibsen mind a két figurát bizonyos távolságtartással szemléli. Ettől lesz a konfliktushelyzet izgalmas, ezáltal készteti gondolkodásra a nézőt. Nem ítélkezésre, gondolkodásra.
– Ibsen személyes életében, cselekedeteiben is volt efféle őrlődés jó és rossz, hasznos és naiv között?
– Nem véletlen, hogy a kétféle magatartást szinte minden darabjában megszemélyesíti. Életrajzából egyébként pontosan lehet tudni, fiatal korában mennyire harcos és radikális gondolkodású volt. Kevesen tudják, mennyire lelkesedett az 1848-as szabadságharcért. Még egy verset is írt Magyarokhoz címmel.
– Ibsen hány éves korában hagyta el hazáját?
– Harmincévesen, és majdnem hatvan éves koráig külföldön élt. Részben Olaszországban, részben Németországban. A világ fogékonyabb volt a műveire, mint a hazai közönség.
– Ibsen nevében ön most mit képvisel?
– Tucatnyi darabja fordítása után úgy érzem, mintha a szerző megbízottja volnék. Számomra mindig az a legfontosabb kérdés, hogy a színház, a rendező, a színészek értik-e a darabot.
– Arra gondol, hogy a színpadon akár dicsőíteni is lehetne a mindenkit megfélemlítő vezért?
– Nem, inkább arra, hogy sikerül-e kibontaniuk a szövegek gazdagságát. Volt már rá példa, hogy kiforgatták Ibsen darabjait. A Nóra esetében például akadt korabeli színház, amelyik úgy döntött, hogy nem lehet bemutatni olyan darabot, ahol egy asszony elhagyja az otthonát, ezért megváltoztatták a darab befejezését. A nép ellenségének előadásában ilyesmiről szó sincs.
– Az előadásban a nép fájdalmasan buta. Nem gondolkodik, csak csahol. Ez egy csaholó nép?
– Ez színpadi sűrítés.
– Amikor a darabot fordította, gondolt-e arra, kik játsszák majd a főbb szerepeket? Fekete Ernő, Kulka János…
– Nem. Amikor elkezdek fordítani, nem ismerem a szereposztást, ami nem is baj. Lehet, hogy feszélyezne vagy nyomasztana. Könnyebb így dolgozni. Nekem az a dolgom, hogy olyan jó szöveget adjak, amilyen tőlem telik.
– Ön jó Ibsen szöveget adott. Annyi fordítás után mikor ír végre saját szöveget?
– Talán majd máskor. Egy másik életben.
Fotó: Szilágyi Lenke
