Popov a kis életképek mestere, keserű, amire inni kell. (Csanda Mária kritikája)
Spiró Györggyel egyidős, Esterházynál, aki a borítón ajánló szöveget írt elbeszéléseinek válogatott kiadásához, négy évvel idősebb, de azért ugyanaz a nemzedék. Jevgenyij Popov 1946-ban született a szibériai Krasznojarszkban. Geológusnak tanult és a hetvenes években vált ismertté elbeszéléseivel. A nyolcvanas években átment szamizdatba, majd a rendszerváltás évétől újra megjelenhetett legálisan. Mindemellett úgy gondolja, sok minden nem változott Oroszországban, mint ahogyan az Európa könyvkiadó bemutatóján elmondta: az orosz emberek ugyanannyit isznak (sokat), csak többet esznek.
Visszatérő helyszín az „Észak” étterem, ahol a szovjet ember kikapcsolódik, ünnepel, kiereszti a gőzt, feleséggel, pincérnővel vagy baráttal. Groteszkül ható történeteiben durva és nyers valóságot ábrázol, élet s halál nem nagy ügy, száműzetés pláne. Többen vannak azok, akik Szibériában eltöltöttek néhány évet-évtizedet büntetésül, mint akik ezt sikeresen elkerülték. (És ez sem újkeletű, ha csak Dosztojevszkijre gondolunk).
Kisemberek, akik boldogulni akarnak, ezért törvényszegők, vagy csak egyszerűen jól éreznék magukat a szabályokkal körülvett előírások között, amit a kommunista ideológia elvár. Lehangoló az ábrázolt életek kisszerűsége, ám üdítő, hogy az átideologizált korszak ideológia nélkül jön át ezekben a történetekben, minden fajta didaktikai szándéktól mentesen. Popov nem szépít, nem véresen komoly, hanem kemény, mint a szibériai fagy, ahol negyven fokos a hideg, és éppen negyven fokos a vodka, jó tudni. „Az élet szép” vallja az első fejezetcím, ami azért ironikusan értendő. (A következő fejezetek: Vodkadalok, Himlőhely, Gogol lelép).
Nincs éhezés, de a krumpliért sorban állás van, némelyek rászoktak a kölnivízre, de ezen nem csodálkozunk az elhíresült V.V. Jerofejev Moszkva-Petuski ivászati beavatása után. Popov „szerelmes párjai” flúgosak és együgyűek, átverik egymást, majd kibékülnek és megeszik az egyetlen kakast, amit őriztek-neveltek, féltékenykednek, isznak, fogadkoznak. Társbérletben élnek, jó esetben az új lakótelepen. Több történet szól a geológus múltról, kiküldetésről a Tajgába vagy a sarkkörön túlra. Mini-tragédiák játszódnak le, mint a Páros magány című elbeszélésben, amikor a fiú eltervezi, hogy összegyűjt nehéz munkájával egy házra valót, ahol majd békésen eléldegél az anyjával, de mire megvalósulna, anyja már halálos beteg. Mini-komédiák, mint A csendes Jevlampjev esete a Homo Futurummal, a sétáló mérnököt megpumpoló filozofikus csavargóval, azaz közveszélyes munkakerülővel a nálunk is ismert szocialista terminus szerint.
A leghosszabb Birjozka bisztró című elbeszélés szürreális képregény, ilyen kis történetek egymásra játszása. A legtöbb odafigyelést kívánja az olvasótól, mégis a leginkább leképezi a szovjet-orosz világot, peresztrojka előttit és utánit. A legnehezebb lehetett fordítani is, Kiss Ilona munkáját dicséri, aki a kötet darabjait válogatta és gyűjtötte egybe, mellette olyan jeles fordítókkal, mint Goretity József, Holka László, Kisbali Tamás, M. Nagy Miklós.
Külön érdekes, hogy az író magyarázatokat fűzött ehhez a kiadáshoz, jórészt azoknak, akik a szovjet idők kifejezéseit már múltként ismerik, vagy nem tudják, mi volt az Abalakov hátizsák, és szubjektív kiegészítést is kapunk az író életéből. A kislexikonszerű szövegeken külön szórakozhatunk, ki-ki saját emlékeit felidézve, vagy amit a szocialista időkből hallott másoktól, és összeáll a szovjet retro, amúgy szibériai módra.
Európa Könyvkiadó Budapest, 2013.
