A fal mellett osontam, a lépteimet elnyelte a fehér fény. A sarkon sohasem mertem befordulni, hátha ott állsz mögötte, mint egy hajléktalanná vált szent, akit kitettek a falfülkéből, és bánatában ördöggé változott. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
1.
Itt valaha ajtó volt.
Titkos átjáró a sűrűben,
egyik szomszédból a másikba.
Fél oldalán kilincs, átellenben rozsdás vaspöcök,
a rácsok közt kellett átnyúlni, hogy kinyissam.
Körben türelem zöldje fogadott,
a megtört csönd egyre táguló gyűrűi,
félig ismerős, félig fölfedezhető,
és mindig visszatérhető. Kényelmes,
ahogy a péntek délutánok öröme: vajszínű
és megszokott, mint egy elképzelt papucs.
És a pinceszag, az volt az igazi.
A mélyben mindig várt valami valahol,
a garázs előtt hűvös rejtélyt őriztek a bokrok,
egy éppen kinyitás előtt álló fiók titkát.
Tövükbe lerakódott az augusztusi este,
mint bogártetemek a lámbaburába,
és a zugokban megmaradt a sötét,
télen pedig előbújt, kékké változott,
körbeölelte az összezárt halomban alvó testeket.
Fölöttem cinke alakba csomósodott hideg,
a földre pernyeként szitáló húsmeleg forgács,
évgyűrűk sötétpiros vonala a fában.
Tavaszra eltűnt, utolsó cseppje is lefolyt a csatornán,
kopasz lett a domb, lesiklott rajta a napfény,
az ágak egymás hátán hevertek,
árnyékuk kusza térkép lett a földön.
Az ajtó megmaradt.
2.
A kert közepe te voltál, és neked én.
Néha pedig a kókuszgolyók vagy az új szoknyám,
a fekete csipkés, lambada. Olykor Kaju
az ajtó másik oldaláról, akinek
nehéz volt kimondani a rendes nevét.
Hol én féltem a farkaskutyánktól, hol ő,
így felváltva tudtuk bátorítani egymást.
Hinta csak náluk volt, gyümölcslé is,
de süteményért mindig visszajöttünk.
Úgy bújtunk át a bokrok között,
hogy ne nyikorduljon meg a vas.
A kilincsért átnyúltunk a másik oldalra,
erre mindig büszke voltam,
hogy egyedül rájöttem, hogy lehet kinyitni.
Szaladtam, hogy meg ne lássanak odafönt,
és beérjek, mielőtt mennydörögni kezd.
A hangok néha elrejtőztek, hogy rámugorhassanak
a fal repedéseiből, a spájz vagy a vécé sarkaiból.
A hidegszobába nem mertem bemenni.
A horkolásod őrizte ellenem a küszöböt,
tudtam, hogy ott lapul a bútorok mögött.
Ilyenkor átmentem a varrószobába.
Letekertem az orsóról a cérnát, majd vissza,
jojóztam az órává növekvő percekkel,
néztem az arcképedet a falon (nem a tiéd volt,
de apát mindig rád emlékeztette. Én nem szerettem),
amely nem figyelt rám, mert a tűbe fűzött éppen.
Amikor aludtál, egyedül maradtam.
A ház nem engedte, hogy fölzavarjalak.
3.
Az a füves rész ott a fölnyírt cédrus alatt.
Az volt a boldogság helye.
Délelőttönként belesimult a napfény, akár egy tenyérbe,
meleg volt és kiflihéjillatú.
A nyár az udvar sarkában szöszmötölt
valahol egy sárga műanyag vödörrel,
várta, hogy megjöjjünk, portól,
forró autóbelsőszagtól megelőzve.
Számoltam a hátsó út zökkenőit,
és bosszankodtam, ha egyet kikerültünk,
mintha hiba esett volna az ezerszer elmondott mesében.
Sokáig csak apa maradt, koccintottatok,
köszöntetek egymásnak, amit nem értettem.
A bárszekrény ajtaja hangosan nyikorgott,
ha meghallottuk, a fehér puli és én
egyszerre mentünk oda csokit kunyerálni.
A málnát is mindketten szerettük,
őt még a tüskék sem zavarták.
Én türelmetlenebb voltam, megettem az éretlenjét is.
Anyád emleget, mondtad, ha csuklottam.
Innen tudtam meg, hogy anyát nem szeretted,
és a két testvéremnek sem vagy mamája, csak nekem.
Éppúgy egyedüli voltam neked, akár apának,
ez néha jólesett, bár többnyire furcsálltam.
Egy nagymama rendszerint mindenkié.
Ezért mindenképpen meg kellett hogy őrizzelek,
mert senki nem tehette meg helyettem.
Zaj nélkül, könnyedén fordultunk el a másikon,
egymás bejáratott sarokvasai.
4.
Utána sokat álmodtam a homokházról.
Ahogy a némaságban rátűzött a nap.
Tudtam, hogy az ablakok mögött sötét van,
és sokadmagaddal szorongsz odabent.
A fal mellett osontam, a lépteimet
elnyelte a fehér fény. A sarkon
sohasem mertem befordulni, hátha
ott állsz mögötte, mint egy hajléktalanná vált
szent, akit kitettek a falfülkéből,
és bánatában ördöggé változott.
A félelem az örömtől, hogy mégsem,
hogy mindenki tévedett, nekem volt igazam.
Hogy nem látlak, de mégis ott vagy valahol,
közöttünk az aranyszínű homokfal,
betömi a szemet, pislogok és hunyorgok,
mert aki rád néz, annak meg kell vakulnia.
Máskor este volt. Az utcai kapun jöttél be,
Túró Rudit hoztál. Lerágott körmömmel
cibáltam a csomagolás cakkos széleit,
hiába próbáltam kibontani. (Akkor még
nem volt rajta piros műanyag csík,
célszerűtlen volt, de a technikája ismerős.)
Később jó előre kiterveltem, hogy tálalom majd
társaságban, hogy rám figyeljenek.
Elköltözött, fogom majd mondani,
és ha kérdezik, hová, fölfele mutatok,
mert a nagymamák persze a mennybe mennek.
Olyan szép lesz, mint egy szertartás.
Egyszer sikerült is végigjátszanom:
a többiek arcán feltűnt a kellő áhítat,
mert egy halott, az mégiscsak valami,
majdnem jobb, mintha eltörtem volna a karom,
bár a homokfalra nem lehet rajzolni, mint a gipszre.
Vele együtt szétomlott az arcod is,
a kezem lassan elfelejtette a vonalait.
Fényképek pedig csak rólam készültek.
5.
Csak az zavart mindig, hogy nem sírtam.
Egy gyerekhez talán közelebb van a halál,
mert még nincs olyan rég, hogy kiszakadt belőle.
Lehet, hogy megértettem, amit a szüleim nem tudtak.
Mégis, az álmok és a szertartások, bármilyen szépek,
nem pótolhatják a könnyeket.
Sohase láttam, hová temettek. Téged se.
Egy idő után megszoktam, hogy beteg vagy.
Úgy tűntél el, hogy alig vettem észre,
vagy talán el sem tűntél teljesen, csak addig fakultál,
amíg megkülönböztethetetlenné váltál a semmitől.
Akkor sokáig nem mentünk ki a kertbe.
A sárga vödröt átengedtem Kajunak.
Csak egyszer kértem vissza, amikor
házat akartam építeni neked homokból,
és kiköltöztetni belőle a vöröshangyákat,
hogy legyen elég helyed. (Meg csíptek is,
alattomosan: mire észrevettem, már tele voltam vele,
mint a fehér pulink bogánccsal. Azóta elpusztult.)
Ma virágágyás van a helyén. Anya virágai.
Azok helyett nőnek, amiket kitéptél.
A halottak nem zavarják a virágokat.
6.
Itt valaha ajtó volt.
Itt már nincsen ajtó.
Nincs más, csak a sűrű.
