Sherlock Holmes és a „rókázás”

Úgy kezdődhetett minden, hogy Pierdomenico Baccalario egy nap jártában-keltében hopp!, fogott egy rókát, akit történetesen Sherlock Holmes-témának hívtak – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]

Az e-könyvek még nagyon sokáig képtelenek lesznek kiszorítani papír alapú őseiket, hisz egy könyv (ha jó), nem pusztán a lapokra nyomtatott vagy képernyőn megjelenő történet maga, de annál sokkal több: összművészeti alkotás.
A Manó Könyvek nemrég megjelent kötete, melynek címe Sherlock, Lupin és én (alcím: A fekete dáma) ennek csodás példája. A Iacopo Bruno által illusztrált kötet gyönyörű! A védőborító izgalmas, színes, a kemény tábla mintázata varázslatosan változatos, a könyvet kinyitva pedig máris az 1800-as évek Európájában találjuk magunkat, hála az akkori újságok reklámjait idéző „cikkecskék” gyűjteményének. A szövegbe helyezett, fejezeteket elválasztó illusztrációk szintén erősítik az érzést: jó vásárt kötöttünk a könyvesboltban.

A kötet lényege azonban maga a történet. Lássuk csak, esetünkben hogy is kezdődhetett az egész? Valahogy úgy lehetett, hogy Pierdomenico Baccalario (a regénysorozat ötletgazdája) egy nap jártában-keltében hopp!, fogott egy rókát, akit történetesen Sherlock Holmes-témának hívtak (fura egy név, elismerem, de cseppet sem furább, mint pl. a Kovács Jockey, vagy a Pikács Isaura). Nézte-nézte a szegény megszeppent állatot, ám nem tudta, mit is kezdhetne vele (mert ilyenek az ötletgazdák). Szerencsére épp arra járt barátja, a hihetetlenül termékeny, 1975-ben született olasz író, Alessandro Gatti, aki eredetileg filozófusnak készült, ám aztán mégis inkább ifjúsági regényeket kezdett ontani magából (2005 óta kb. 47 kötete jelent meg!). Pierdomenico átadta neki a rókát, s így szólt: „Egykomám, Alessandro, szerintem jó ötlet volna, ha sitty-sutty megnyúznád ezt az állatot!”
És Alessandro Gatti bizony megnyúzta! Így történt tehát, hogy a Sherlock Holmes-téma nevű rókáról újabb bunda került le. Persze szegény hozzá van már szokva, hisz mostanság valahogy igen divatos lett a gereznája: hol tévésorozatokban, mozifilmekben, hol meg ifjúsági és felnőtt regényekben bukkan fel újra meg újra, sokak nagy örömére. Persze ez nem is csoda, hisz a Sir Arthur Conan Doyle által teremtett figurának különleges varázsa van.
Baccalario úr ötlete ráadásul igencsak kézenfekvő (és nem is túl eredeti, hisz már mások is írtak erről ifjúsági regényt, pl. Andrew LaneIfjú Sherlock Holmes, Halálfelhő): lássuk végre, vajon milyen lehetett Sherlock Holmes gyerekként! Vajon már akkor is zseni volt? Természetesen, hisz zseninek születni kell! Már ifjúként is érdekelték a rejtélyek? Hát hogyne! És talán az is előfordult olykor-olykor, hogy egy-egy titokzatos bűnügybe botolva szédületes nyomozásba kezdett? Naná!
A Sherlock, Lupin és én könyvsorozat azonban (ahogy a címe is sejteti) ennyivel nem éri be. A történetet nem más meséli (narrálja) el nekünk, mint Sherlock Holmes (feltételezhetően egyetlen) későbbi szerelme, a furfangos Irene Adler, aki azonban most még csak 12 éves. Az első oldalakon épp 1870 nyara veszi kezdetét. A helyszín nem a ködös London, hanem a napfényes Franciaország, Saint-Malo tengerparti kisvárosa, ahol William Sherlock Holmes és családja (két testvére és édesanyja) épp üdül. Ugyanide és ugyanilyen szándékkal érkezik Irene Adler kisasszony is a mamájával, akit sokkal jobban érdekel a bridzs, mint kamaszodó lánya lénye (bocs). A két hölgyről afro-amerikai szolgájuk gondoskodik, míg a papa üzleti ügyeit intézi Európa más tájain.
Az alaphelyzet máris izgalmas lehetne (tudván, mi lesz e két gyermek későbbi sorsa), ám az olasz író még mindig nem elégedett. Alig röppen el három nyúlfarknyi fejezet (mert biz’ azok legtöbbje rövid – olykor zavaróan az!), máris új (fő)szereplő toppan elénk, aki nem más, mint a Maurice Leblanc (1864-1941) francia író által 1907-ben kitalált Arséne Lupin. Ebben a regényben persze még ő is csak kamasz, de karakterében már most fellelhető a későbbi szívtipró szélhámos, „úri” betörő és kalandor minden vonása. (Csak érdekességként: Leblanc színdarabot is írt Arséne Lupinről, amit 1909-ben mutatott be a budapesti Vígszínház az akkori úri hölgyek nagy örömére.)
Alessandro Gatti tehát nem cicózik, összehoz három irodalmi karaktert, s ötöl köréjük egy nyári kalandot, mely… Milyen is? A szerző ezt maga igyekszik közölni velünk a 96. oldalon, ahol ezt írja: „Kitalálni sem lehetne ennél hihetetlenebb történetet.”
Ez azonban – sajnos – igen nagy túlzás, sőt, egyenesen humbug. Igazság szerint a sorozat első kötetének története bizony meglehetősen egyszerű, előre kitalálható fordulatoktól hemzsegő, néhol gyermekdeden álnaiv sztori. A „gyerekek” sok rövidke fejezeten át ismerkednek, „kóstolgatják” egymást, ám mivel az események lejegyzője Irene Adler, ezért meglehetősen egyoldalú (lányos, sőt, csajos!) képet kapunk mindenkiről és mindenről. Ezután megtaláltatik az ilyen történetekben kötelező hulla, zsebében titokzatos levélkével, valamint egy pikk dámával (a kártyalapok e kor krimijeinek már-már misztikus kellékei), meg néhány kaviccsal, melyek később kővé nőnek, mondván: arra szolgáltak, hogy a tenger fenekére süllyesszék a holttestet (de akkor miért nem tették?). A szerző később többször „elvéti” a főszereplők életkorát. No nem úgy, hogy más-más számokat írna le – ennyire azért nem amatőr! Tévesztései inkább a „gyerekeknek” mondott szereplők felnőttként való mozgatásában nyilvánulnak meg. Sherlock például simán leüt egy megtermett, kocsmai verekedésekben edződött vagányt, Lupin 13-14 évesen (nem derül ki a pontos kora) úgy viselkedik, mint egy érett Casanova, a 12 éves Adler kisasszony pedig hol ijedős kislány (ilyenkor idegesítően butácska és naiv), hol meg a férfiakat ujja köré csavaró, furfangos díva.
Ettől függetlenül a könyv rendkívül szórakoztató, fordulatos és nagyon-nagyon könnyed (habkönnyű!) olvasmány, aminek fél nap alatt simán a végére lehet jutni, így igazi örömöt nyújthat a tizenéves korosztálynak.
A kötet szépsége, kidolgozottsága mellett óriási dicséret illeti a fordítót, Todero Annát és a szerkesztőt, Csapody Kingát. Ha valaki személyesen ismer, vagy esetleg rendre olvassa a kritikáimat, az tudja, hogy rettentő háklis vagyok a gyerekek kezébe adott silány, rossz szövegekre, melyeket manapság szinte egymással versenyezve ontanak a kiadóink. Ám e két hölgy most tényleg nagyot alkotott! A Sherlock, Lupin és én első kötete szép, gördülékeny mondatokkal, remek stílussal, hibátlan (magam is megdöbbentem, mert hibátlan könyvre még nem akadtam, de ez tényleg annak tűnik!) korrektúrával kerülhet a kezünkbe – érezhető rajta a fordító és a szerkesztő szeretete!
Bizony én is megszerettem ezt az újabb „rókabőrt”, s várom a folytatásokat (Gatti úr otthon már a negyedik kalandnál jár!), melyek épp kézre illenek majd, ha a nyaralás egy-egy délutánján az eső netán tető alá kényszerít.

Fordító: Todero Anna

Szerkesztő Csapody Kinga
Kiadó: Manó Könyvek, 2013
Terjedelem: 264 oldal
Méret: 150×205 mm
Kötés: Kemény borító
2 990 Ft helyett 2 691 Ft
ISBN: 9786155220630

GATTI PORTRÉ: Anteprime