Éccakai őrjárat 21. - Hatvan forintosék. Meglökte a kezét

– Nem érdekel! Szarok én a harmincezer forintra! Az igazságot akarom kideríteni! Különben is, mindig úgy csinálsz, mintha jó lenne neked velem, de fogadok, csak megjátszod magadat! (Baranyai László kisregénye folytatásokban)

– Ajvé! A hatvan forintosék! – legyint Hujber a következő háznál. – Még mindig megy a műbalhé. Bemenjünk, megnézzük?

– Nézzük.

A férjecske a kabátját, sapkáját veszi.

– Hova mész? Ne csináld ezt! Még éjszaka van! – kérleli a felesége.

De a fiú hajthatatlan. – Add ide a zacskót. Visszaviszem.

– Most?!

– Megvárom, amíg kinyitnak. De ha becsaptál…

– Már hogy csaptalak volna be – rimánkodik a szegény, elkínzott asszonyka. – Hatvan forintba került, bizisten.

– Ha becsaptál, én elválok. El én. Aki így herdálja a pénzt.

Vagy – költözik gyanú a szívébe – a hatvanat csak ráírtad, és igazából tízbe, vagy tizenkettőbe került, és a pénzt, amit elloptál, elköltötted?

– Klinikai eset – jelenti ki Hujber, akinek már kezdettől fogva ellenszenves volt a fickó.

– Mire költöttem volna? – ezt már szinte sírja-sikoltja, úgy kérdi a nő.

– Tudom én? Elittad, elmulattad a szeretőddel. Mielőtt ágyba bújtatok volna.

– Normális ez? – fordul újra Hollányihoz Hujber.

– Van papírja arról, hogy nem az? Ha nincs, akkor normális.

– Azért ez tényleg túlzás! – csóválja a fejét Hujber.

– Megyek! – üvölt a férj.

– Ne menj, könyörgöm! – zokog a párja, és kétségbeesésében lerogyik a földre. A férje felé kúszik, a lábait szeretné átölelni. Az hátralép.

– Hagyjál, hozzám ne érj!

– Már az ajtónál van, a kilincset markolja, de még megfordul, odavágja: – Mindig ilyen voltál. Ilyen az egész családod. Az esküvőn az én haverjaimat külön asztalhoz ültettétek, hogy a jó kaják mind nektek jussanak.

– De könyörgöm, ők kérték, hogy külön ülhessenek.

– Igen? – tajtékzik a férfi, és megragadja az asztal közepén álló vázát. – Kitől kaptad ezt a vacakot?

– A kollegáimtól, mikor szülési szabadságra jöttem…

– Valamelyik szeretődtől, fogadok! – azzal nagy erővel a földhöz csapja a vázát. Sőt, a cserepekre is rátapos.

– Harmincezer forintba került, Apponyi-mintás herendi! – pityereg a nő.

– Nem érdekel! Szarok én a harmincezer forintra! Az igazságot akarom kideríteni! Különben is, mindig úgy csinálsz, mintha jó lenne neked velem, de fogadok, csak megjátszod magadat!

– Miért, az jobb lenne, ha úgy csinálnék, mintha nem lenne jó?

– Az elhinném legalább! Akkor legalább tudnám, hogy nem egy hazug, megjátszós kurvával van dolgom! – Bevágja az ajtót – egy betét üvege kapásból kiesik – és elrohan.

– Hát ez elment – állapítja meg Hollányi.

– Ez el – hagyja jóvá a megállapítást Hujber. – Ott fog dekkolni az áruház előtt a nyitásig, bemegy, előadja a panaszát, aztán úgy kirúgják, mint a sicc.

– Az erősen valószínű.

– Menjünk mi is – mondja Hujber. – Már csak a Nagyék vannak hátra. Tudod; aki a sírkövedet csinálta neked.

Cseles; csak azért ismétli meg a sírkővel kapcsolatos régi szöveget, mert kíváncsi, tiltakozni kezd-e újra Hollányi ellene.

De az nem tiltakozik.

Nagyék háza előtt hárman toporognak: a Szabó család. Szabó Vince, a családfő – a nadrágot igazából a felesége, Ilonka viseli! -, a szóban forgó feleség, és a fiuk, Tomi, aki kilőtte – maradjunk inkább abban: meglőtte – a haverja, Nagy Tivadar szemét.

Pontosan e járatban vannak most itt.

– Sötét van odabent. – bizonytalankodik Vince. – Bekopogjak?

– Talán bevitték a kórházba a gyereket; kopogj – bátorítja Ilonka.

A kopogásra Nagy Józsi rémületes horkantással ébred: – Ki az?

– Én vagyok az, Vince. Szabó Vince.

– Nagy Józsi már ugrik is ki az ágyból, kulcsolja ki az ajtót. – Szerbusz, Vincikém, valami baj van?

– A Tivadar jól van? – vág in medias res Vince.

– A Tivi? Tomika elmondta, hogy mi történt vele, azért? Jaj, de rendesek vagytok! Semmi baja, már alszik. Jól beütötte a fejét, miközben mászott fel a magaslesre, de szerencsére semmi komoly.

– Beütötte a fejét? – pillant értetlenül Hollányi Hujberre -, hogyhogy beütötte? Nem a szemét lőtte ki neki?

– Menj oda, nézd meg – okítja magabiztosan a társa. – Semmiféle kilövés. Legfeljebb meglövés a szemtájékon; de hát ezeknek a cseh légpuskáknak nulla ereje van. Egy kis horzsolás, annyi.

– Nem légpuska – flóbert!

– Egykutya az, hidd meg!

– És hogyhogy nem a szemébe ment? Nem az volt, hogy direkt bele? – De alighogy kimondja ezt, Hollányinak eszébe jut valami. A lövés előtt – igen! – Hujber odalépett a létrán lebucskázó fiúhoz, fékezte az esését, és a puskához is hozzáért. Hirtelen gyanúval kérdi: – Te intézted?

– Hát persze. Nehogy már megvakuljon egy ilyen hülyeség miatt.

– Amikor odamentél hozzá?

– Ja. Finoman meglöktem a kezét, ne pont a szemét találja.

Közben Nagy Tivadar is előóvakodik. – Csókolom… szia.

– Tivadarka, nincs semmi baja a szemednek? – aggodalmaskodik Szabó Vince, aki mit sem tud a dolgok lényegéről.

– Semmi – mondja a kövér gyerkőc.

– Látsz vele rendesen? – aggodalmaskodik Ilonka.

– Látok.

– Csak azért jöttünk, mert Tomi elmondta…

– Mit mondott el a Tomi? – tudakolózik Nagy Józsi.

– Hát hogy… hogy beütötte a szemét… – vált vissza Ilonka, aki közben rájött, hogyha Tivadar ezt adta be a szüleinek, akkor neki kár lenne mást mondania.

– Nagyon aranyosak vagytok, Iluskám, hogy így aggódtok. De semmi komoly sincsen. Ugye, Tivkó? – szól a Nagy Józsi a fiához.

– Tök jól vagyok – feleli a megszólított.

De míg a felnőttek udvariaskodnak egymással, ők félrehúzódnak Szabó Tomival, és suttogva beszélgetnek. – Figyelj: nem mondtam semmit. Mert ha mondtam volna…

– Akkor mi lett volna? Semmi bajod sincsen!

Nana! – tiltakozik a kövér gyerek. – Mondhattam volna, hogy kurvára fáj a szemem, kivizsgálásra kell menni, meg persze mást is, hogy nem én magam voltam az, nem is beütés volt, hanem lövés … a százhuszonötös, ahogy megbeszéltük, az enyém!

– A nagy faszt a tiéd! – tiltakozik a másik fiú -, kutya bajod baszd meg, csak megjátszottad magad! Még hogy az övé…

– Baszd meg, akkor annyira fájt, hogy azt hittem, hogy tényleg kiment…

Nagy Józsinak feltűnik a srácok sutyorgása. – Mi van, miről beszéltek?

– Semmi, semmi… – feleli a fia.

Nagy Józsi nemcsak a sírköveiről, a vendégszeretetéről is híres. Hiába van éjjel, beinvitálja a vendégeit. – Gyertek be, tegnapról maradt egy kis disznótoros, jó borom is van…

– Nem, nem, kösz, kösz – tiltakozik Ilonka. – Mennünk kell, szerbusz…

– Jóccakát, hála isten, minden rendben…- köszön el Szabó Vince is.

– Szerbusztok, minden jót… – int búcsút Nagy Józsi.

Hujber elégedett. – Fogadok, az elején nem gondoltad volna, hogy így megoldódik.

– Minden jó, ha a vége jó – summáz az ügyvéd.

Könyvújdonságok: