A Kogart Galéria és a Körmendy-Csák Gyűjtemény közös gondozásában 160 fotót bemutató kiállítás nyílt, amely a 20. századi magyar fotóművészet második felének jellegzetes tendenciáit vonultatja fel. (Béresi Csilla írása)
A néhány képpel részt vevő fotósok ismert nevek, s a bemutatott fotók többségükben az életmű egészére is rávilágítanak. Másfelől érdekes vonulatok rajzolódnak ki, ami adódhat abból, hogy ezek a fotók így egymás mellé kerültek a kétemeletnyi térben, de adódhat a gyűjtők, dr. Körmendy Anna ügyvéd és dr. Csák Máté építész sajátos ízlésvilágából is. Melyek tehát a fő motívumok?
Közép-Európa polgárai lévén mindenekelőtt a történelem dübörgését érzékelték fotósaink is. A fényképnek könnyű dolga van, egyetlen tárgy korszakok jelképe lehet. Megidézésük többnyire ironikus. Bánkúti András kicsivel keletebbre ment Közép-Európától, orosz tájak felé. Még a Tabán mozi fotósokkal beszélgető sorozatában láttam ezeket a képeket. Talán a leghatásosabb került mind közül most a falra: óriási Lenin-falragasz előtt siető emberek (Alkony, Moszkva, 1990). Örményországban készült a Földrengés után (1988), ahol összedőlt házak között egyedül egy Lenin szobor áll mozdulatlanul. Bánkúti 1989-es Gulag-képén emlékező öreg téblábol egy gödörben. Timár Péter Karl-Marx-Stadtba látogatott hasonló élményért, ahol óriási Marx-fej vigyázza a mai utca nyüzsgését, előtérben egy zöld Trabanttal (Trabant suhan Karl Marx főutcáján, 1980).
Szűkebbre veszik a blendét azok a fotósok, akik a társadalmi mozgások nyomába erednek. Tették mindezt párhuzamosan a budapesti iskola dokumentaristáival, oda-vissza kölcsönhatásokkal. Benkő Imre fotóján öreg gyári munkás néz fel az üzem túl magas emeleteire, arca ezer ránc (Csizma Miklós villanyszerelő, 1989). A fotós Ózdot kereste fel a rendszerváltás idején, ahol a karácsonyfát körülálló munkások arcán sötét aggodalom ül, a jövő visszfénye (Csőszerelő műhely, 1989). Benkőnek különleges tehetsége van arra, hogy a mindennapok szorongásait az egzisztenciálisból az egzisztencialistába emelje. Példa erre a (Karbantartók 1989, Ózd), melynek maszkos szerelői vírusfilmek, világvége-filmek beöltözött, arctalan alakjaira emlékeztetnek. Sziget-sorozatának magányba burkolózó fiataljainál kevés szomorúbbat ismerek, ezek a fotók most nem láthatók, csak utalnék rájuk.
Sok a gyár, de mindenkié más. Féner Tamás Óbudai Gázgyára kubista vonalrendszereivel tűnik ki (1983/85), Vékás Magdolna elhagyott üzemében galamb repült be a nyitott ablakon (Erőmű, 2003).
Ha nem gyár, hát tanyasi iskola, de még inkább az iskolába vivő sártenger artisztikusan fényképezett göröngyei Friedman Endrénél (1963). Korniss Péter Fáradt pásztora (1971) elhever a mezőn, kalapja eltakarja az arcát. A nyája sehol, tán rég szerteszéledt.
Sok a megalázott, megszomorított szegényember ezeken a fotókon; fáradtak, öregek, kiszolgáltatottak. Horváth Péter Nagyiját (1980) senki nem bántja, de Szebeni András Téboly, terápia, stigma (1982/83) sorozatának őrültjei már végletesen magukra hagyatottak. Az egyik képen a Lipótmező folyosójára kirakott ágyak láthatók, középen egy katatón, lehorgadó fejű beteggel. Az 1974-es Lepényevők látszólag vidám iskolai versenyt mutat, csak épp a lekváros lepényt időre felfaló kisfiú arcát mázolja be, rútítja el a verseny tárgya.
A betegség nem csupán mint metafora van itt jelen, hanem véres valóságában. Urbán Tamás mentős sorozatán karácsonyfa alatt esik össze egy férfi (Mindenkit érhet baleset 12, 1985/97). Friedman Endre A halál arcai (1963) című fotóján földön heverő öregasszonyt látunk. Furcsa nekrofília ez, amely több magyar fotográfust is hatalmába kerít. Roland Barthes szerint a fotó a mulandósággal vív párharcot. Nos, e termek tanúsága szerint a magyar fotósok vesztésre állnak. Timár Péter Krematórium-képein (1988) az égetés gyomorforgató fázisait látjuk, egymásra hányt hullákat, a Kemence torkát.
Balla Demeter egyenesen megnyúzott, kampóra akasztott bikát kapott le (Bika, 1997). Az ebéd vége (1996) halszálkáival igazi memento mori, csendéletben adagolva, a műfaj ősrégi hagyományai szerint. A rút nála felsőfokon az. Szintén a művészettörténet bugyraiba aláereszkedő Ádám és Évája (1984) két mezítelen, csúf öreget, egy férfit és egy nőt mutat a Fa előtt.
De van itt szép is, nemcsak rút. A kisvilág szépsége, pohár víz hosszú árnyéka Hemző Károlynál (Csendélet, 1985). Itt is, és több más képen André Kertész jó szellemének hatását vélem felfedezni. Ilyen Friedman Endrétől a Fény és árnyék (1961). A fénybe mártott, felülről fényképezett utcakép a nagy előd párizsi fotóira emlékeztet.
A múló pillanatok néha szépek is lehetnek, mint Gulyás Miklósnál a Koszorú utca (1985), a bádog-Krisztus előtt imádkozó öregasszonnyal, vagy szintén az ő Széchenyi fürdője, egy közeliben fényképezett, vízbe merülő arccal (1997).
Szilágyi Lenke Széke (1989) a lépcsőfordulóra állított, külön fényben álló ülőalkalmatossággal szintén André Kertészt idézi. Bár több képével szerepel, egy teljes tárlat, amilyen az Ernst Múzeum 2004-es retrospektív kiállítása is volt, hangsúlyosabban emeli ki Szilágyi állandó problematikáját, ami a kibillenés és bukás határán álló kényes egyensúly.
Ott van azután a test ördöge. Pórusközelségbe megy az archoz Bánkúti András két képén is: Ladányi Andreáján (1983) a táncosnő szempilláin külön láthatók a festék szemcséi, ahogy a koromé is a Bányászon (1990). Balla Demeter háttal ülő meztelen férfit örökített meg, az apró pihék is látszanak ezen a háton, csupán a fej nincs sehol (Hát, 1987). 1964-es, azaz jóval korábbi Emléke székre vetett üres kalap, kabát, viselője rég elment.
A tárlat alkotói mégis mindenütt az embert keresték, közép-európai megalázottságában, betegségében és halálában, vagy éppen hiányában.
A képek sorrendben: Féner Tamás, Óbudai Gázgyár, 1983/85, Korniss Péter, Fáradt pásztor, 1971, Gulyás Miklós, Széchenyi fürdő, 1997.
Modern Magyar Fotográfia X.
