Nemcsak a gyermek, a tigris, a hangya, a katicabogár, az ötlet születik meg. (Borszéki Boglárka írása)
Vannak, akik hajlamosak nem gondolni az élettelen dolgoknak, tárgyaknak a megszületésére, csak használják őket, annak természetességével, hogy léteznek, egyszerű: vannak, no, persze, amikor egyszer már elkészültek.
És vannak, akik éppen ennek a rabjai.
Az ember egyetlen tudatos teremtési folyamata, ha a fejében született gondolatot addig kíséri – mint gondos szülő gyermekét az iskolába -, ameddig az funkcionálni, vagyis valamiképp működni nem kezd.
Mindezek előtt pedig formát ölt.
A forma karolja át a tartalmat.
Helyet biztosít neki a félkész világban, mint a buszon, a kopott kárpittal borított ülések, ahogy várják a nejlonszatyrokkal felpakolt idősödő asszonyokat, úgy várja a forma azt, ami majd feltölti, hogy feladatát teljesíteni – végül – képes legyen.
Az írás például olvashatóvá válik, az asztal megáll a négy lábán, a tévé műsort sugároz, a traktor szánt, az égő világít, a ruha megszőttetett, a kenyér kisütettett, a gyermek világra jött. A forma ereje tarja össze a folytonosan újjászülető világban annak már kifejlődött részeit.
Az Istenhez való hasonlatosság folytonos bizonyítékának keresői vagyunk, ha akarjuk, ha nem, ha hisszük, ha nem.
Teremtők, ha tetszik Istenek. És ez tetszik nekem.
A törvényt, ahogy élnünk kellene, az Ember alkotta, az embert a Teremtő, és ha a egyenlő bé-vel és bé egyenlő cé-vel, akkor a is egyenlő cé-vel, vagyis a törvényt is Isten alkotta.
Az ember tehát szabad. Ennek a szabadágnak minden örömével és kínjával, ami mindig, minden pillanatban egyszerre születik meg, pontosan ugyanakkor. A bipolaritás így aztán nemhogy nem betegség, hanem a legtermészetesebb tulajdonsága a homo sapiensnek, akinek módjában áll nem megtalálni az egyensúlyt.
Megengedem magamnak és másoknak is, hogy hibázzanak. Ez a Szeretet Formája.
A megértés, az elfogadás, és annak az összes lehetőségnek a meghagyása, ami még nem született meg bennem és senki másban sem.
Még nem.
Olyanok vagyunk, mint a gyümölcsöstál, amibe csak az érett gyümölcs kerülhet. A tál azonban mindig az asztalon áll.
Ki az, aki szívesen megenne egy zöld és kemény körtét? Mégis olyan sokszor erőltetjük magunkba, meg sem kérdezve azt, hogy vajon jó ez így nekem?
A boldogság a funkcióm, azon kívül, hogy az ortodox darwinizmus szerint én csupán a petesejtjeim hordozására születtem, és evolúciós szempontból egy petesejt-tartály vagyok.
Fotó: marxinberlin.blogspot.com; Frida Kahlo festménye
