– Mivan’zmeg, tanyasi, nyamvadt sutyerákok, másnaposak vagytok, hogy ilyen lassan toltok? – így drukkolt a helyi csapatnak egy bokor mögött ólálkodó – Kémeri Attila riportja Rózsa Sándor fészkéből.
– Mivan’zmeg, tanyasi, nyamvadt sutyerákok, másnaposak vagytok, hogy ilyen lassan toltok? – így drukkolt a helyi csapatnak egy bokor mögött ólálkodó, akkor érkező, fényképezőgépes, biciklis vendég a szekértolás egyik versenyző csapatának. Tudta mit beszél, három éve, a verseny előtti napon maga is végigtolta azt a szekeret (gumis kocsit) félfutásban a majd 1 kilométeres körön. Senki se higgye, hogy az alföldi tanyavilág dűlő utjai kátyútlanok és simák, mint a ma született államkötvény felszíne. Á, dehogy.
Szatymazon vagyunk, pontosabban a falu után még 6 kilométert haladtunk az egyre keskenyedő aszfaltcsíkon, aztán homok. Amin akkor lehet bicajozni, amikor jól megázott, száraz időben gyilkos, káromkodós gyalogtúrává válik. Mire az ember eltolja felpakolt keróját Barátpusztáig, egy heti fitnessz feladat járja át a testet. A belvizes helyzetnek köszönhető, hogy most végig gurultunk a tízpróba helyszínéig, hogy lesben állhassunk a fent említett bokornál, s jól beszóljunk az izzadóknak. Ám a szekértolás-húzás csak egy a néhol vicces, ám többnyire valóban komoly erőpróbák közül. Ilyenek: a csapatok két férfitagja a helyi művelődési ház székébe kapaszkodó hölgyet cipel futva, hogy aztán falusi homokfutó kerékpárral hajtson a vissza a célig. A hölgy, vagy a komák, már nem is tudom… Aztán patkódobálás célba-kosárba, vízhordó-futam a szomszéd tanya gémeskútjából, ahol a kútnál szigorú versenybírák ellenőrzik, hogy a váltófutás-hordás esedékes tagja lehajtja-e az odakészített, kútvízben hűtött pohár bort.
Mert mint azt a tanyai legendáriumokból már tudjuk, aki legény akar lenni, annak a homoki bort is kell bírni. Aztán van karikás ostorral való csattogtatás, talicskában asszonytolás.
Ám nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a Rózsa Sándor által is meglakott és kitaposott vidék fiai csak a nyers erővel meg a borivással virítanak. A délután egyik izgalmas versenyszáma a verbális készségeket méri fel. A „kan, vagy szuka?” jellegű, lecsupaszított szaporításügyi kérdések megoldásai mögött olyan archaikusnak tűnő kifejezések rejteznek, mint például az emse, tinó, gádzsér, üsző, süldő… Ez utóbbit itt Szeged alatt sűdőnek mondják persze, de ha itt felsorolnám nektek a két- és négylábúak kortól és nemtől és heréltségtől függő elnevezéseit, hát sokáig olvashatnátok.
Mondanom sem kell, maga a viadal izgi, lehet drukkolni, vicces rigmusokkal sokkolni az ellenfél csapatát, nevetni a buktákon, de ha lehet, egy fokkal szekszibb – engedtessék már meg itt ez a trendi, urbánus jelző, de csak ellenpontozásként – annak környéke, a pálya széle.
Dorogi Zoltán, barátpusztai szomszéd mondja, aki családja körében főz és boldog:
– Örülök, örülök, harmadik éve van ez a rendezvény, most először történik, hogy többen főzünk: én is azt mondtam, legyen valami. Hát én nyúllal tudok ebből részesülni. Én már januárban a nyulakat tetthelyre pakoltam, ugye, muszáj nekik, hogy kisnyulak szülessenek. Ezek azok a nyulak, amelyek januárban születtek, és most itt rotyognak a bográcsban, mert a két és fél kilót elérték. Igaz, nem mindegyik, mert van, amelyik csak egy kiló nyolcvan, de én úgy érzem, hogy az íze azért… Ezeket muszáj volt levágni, örülök nekik, tele van a bogrács.
– Hülyeriporter kérdés következik: Minden évben itt látunk, miért?
– Itt érzem jól magam. S látom, hogy itt több mint száz ember is jól érzi magát, és ha én ehhez hozzá tudok tenni valamit, akkor mért ne tegyem hozzá? Mér’ ne főzzek az asszonnyal – ő a séf – nyúlpörköltet?
Görgényi Gábor területgazda, szervező:
– Nem akartunk olyan bulit, ami a megszokott klisék alapján megy, úgymint falunap, augusztus húsz és társai. Ezek mind egyformák: sörpad, hangos zene, drága fogyasztás, netalán még belépőjegy is… Itt viszont a résztvevők valóban részt vesznek, a versennyel kapcsolatos előkészületeket is rájuk bízzuk. Gondolok itt a főzésre, az installációk kölcsönzésére, beépítésére, sok olyan apróságra, ami a jó közérzethez kell. Sok régi ismerősünk jár ide, de nagy örömünkre a környékről, Szatymazról, Szegedről is sokan jönnek. Hódmezővásárhelyről is több autóval jöttek, versenyzők is, de akik nem versenyeztek, azok is jót öttek. Szeretnénk megmutatni, a tanyavilágot, mint életteret. Ezt a tízpróbás dolgot Mindszent mellett a Miási úton rendezték meg először, sajnos ott már nincs meg ez. Hogy miből fedezzük a kiadásokat? A csapatok nevezési díjából, kisebb felajánlásokból, és vicces tombolát is rendezünk. De ez tuti nonprofit, látod te is…
Látom: amikor két zsíros kenyeret választok a tálcáról, Pista bácsi, a kenyerek gazdája és ifjú segítője, azt mondja, egészségedre, ez az előétel, nem engednek fizetni, de másokat sem.
Csányi András pörkölt- és ostormentén mondja, arra a kérdésre, miért előre cserdítünk a karikás ostorral?
– Azért, mert a jószág, mindig magad előtt halad, így hajtom a jószágot. Nem a hátam mögött. Amit a kanászok csinálnak, hátra, azt általába’ az egyszerű ember csinálja. A pásztor, a gulyás, a csikós maga előtt látja a jószágot. (Ezek után persze, meg sem merem mutatni ostorcsattogtató tudományomat, ami a hátulsós…) Itt további bakot lő a tudósító, amikor András főzőtársát lebandizza:
– Én Jani vagyok, ő a Bandi – tisztázza a viszonyokat. – Hogy mi készül itt? Marhafej, le van fejtve, meg van pörköve a disznóláb, meg egy kis pacal van hozzáfőzve…
Csányi András később ostoros bemutatót tart, csak úgy, mert nem bírja már nézni, hogy az ifjú alföldi menyecskék majd’ derékon csapják magukat az ostorral, miközben cserdítenének. Egy vásárhelyi barna lány lazán felemel egy műanyag feles poharat, és két-három távolságbemérő, megérző cserdítés után bizony kicsippenti az ostorvég a poharat a lány kezéből. És nincs vége: jobbról-balról, finoman, körbesimogatja, rátekeri, messziről az ostort, azt hinnénk, jaj, de közben alig érzi ezt a lány, nem fáj neki.
A tízpróba győztese a Szatymaz falu csapata lett. Meg én, aki egy valódi biotanyán aludtam, kakasra ébredtem, meg az is, aki ott volt és nevetett, izzadt a nagy szép alföldi levegőben és az estefelé már zivatar-gyanús ég alatt. Aztán kicsit leszakadt az ég, a szandálom jól bírta, másnap reggel korán indultam vissza Szegedre, két vidám cimbora utánam kiabált, bort ittak a tornácon, hé, mi van, igyál már egy pohárral! Jaj, mondom, köszönöm, bicajjal vagyok, de majd legközelebb, igyatok fiúk, majd én megírlak benneteket.
Újdonságok a könyvespolcra:
