Weiner Sennyey Tibor első drámája ugyancsak kíváncsivá tett: Szapphóról, az ógörög költőnőről írta, Indonézia intenzív közegében – mit fog ez nekünk mondani itt és most, a 21. század Magyarországán? (Stenszky Cecília írása Weiner Sennyey Tibor: Szapphó című drámájáról.)
A Radikális Szabadidő Színházat a Nemzeti Színházzal szemben, színházra egy kicsit sem hasonlító helyen: a Malomudvarban találtam meg, de mire véget ért a tragikomédia, nem volt szükség fényesebb bizonyítékokra, hogy elismerjem: a színház nem a kőfalakban, hanem elsősorban a színészekben van. És amikor egy élő szöveg vibráló, élő tehetségekkel találkozik, az eredmény katartikus lesz.
Szimbolikus számok tagolják keresztbe-kasul a darabot: három felvonás alatt bontakozik ki a dráma, a klasszikus drámai szabályokat, valamint a hely, idő és cselekmény hármas egységét megtartva; három leányiskola és három diktátor kavarog a három, más-más módon tisztán látó főszereplő körül, és nem utolsósorban hét színész játszik – huszonkét szerepet. A kevés szereplő alkalmazása azért is volt különleges, mert finoman megcsavarta a mai ember Leszbosz-asszociációit, volt, hogy női szerepre férfi, férfi szerepre pedig nő vállalkozott, így játszva kerekké a nemek kavarodását.
Kezdetként Diogenész, a más korból idetévedt cinikus hordó- avagy dobozlakó vetődik partra Leszbosz fővárosában, Mütilinében, s akárkivel találkozik, minden szava és puszta léte is felkavarja az állóvizet. Ő, aki a szüntelen „bölcs részegségre” vágyik, a hatalom félelmétől torzultak hatalmába kerülhet, bár közönyössége és carpe diem-je más utat mutathatnának azoknak.
„Hát nem félsz semmitől?” – kérdik tőle. „Csak az embertől, annál félelmetesebbet nem ismerek.”- hangzik a válasz az újra és újra felhangzó „Bort!”-kiáltások közt.
Formanek Csaba, a rendező úgy játssza Diogenészt, hogy mikor a következő, igen erőteljes jelenetben Hermészként megjelenik Szapphónak, alig ismertem rá. Mert ott már egy isten jön a tizedik múzsához, lopni, nem tanácsot adni, de még inkább feltáratni Szapphóval a saját gazdagságát, s hogy mit tehet vele ő – és mások, ha hagyja.
Diogenész a mindennapokban látja a lényeget, Szapphó pedig az örökben – ő az egyik legtisztábban látó ember a darabban, aki azonban nemcsak lát, de cselekszik is, és nem félelemből vagy hamis hatalomvágyból, hanem a saját lelkéből, amit alig lehet valakiről elmondani. A Szapphót játszó Sirkó Eszternek sem volt könnyű dolga, hiszen a saját jelenlegi, illetve kiugrott tanítványát, valamint Szapphó egyik ellenfelét kellett alakítania; és itt is előjött a kevés színész szerepeltetésének előnye, hiszen egyértelmű többletjelentést adott, hogy melyik színész melyik szerepet kapja még meg a fő karaktere mellett. Az ókori drámákra jellemző kart vagy kisebb szereplőket sajátos karmozgással jelenítik meg a fiatal színészek, s ez a táncos-beszédes koreográfia világosan jelzi, milyen aspektusú szereplő beszél.
Erő és lélek van mind a hét színész játékában, többek között Bognár Anita alakításában is, aki úgy jeleníti meg az álarcát egy mozdulattal levető Pittakoszt, a gátlástalan és elvakult hataloméhest, hogy a néző háta beleborsózik, különösen, hogy egy-két jelenettel odébb ragyogó Héra-műsorvezetőként látjuk a „tehetségkutató verseny” műsorvezetőjeként.
S hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mind, aki vágyik a hatalomra, az vak: a diktátor-jelöltek észre sem veszik, hogy akiket meg akarnak győzni, azoknál nagyjából esélyük sincs, s azt sem, mi az, amit valóban akarnak. Bár az egyik legfélelmetesebb jelenet éppen az, amikor a harmadik kiemelkedő alakhoz, Alkaioszhoz, a tiszta költőhöz három, Miyazaki-filmbe illő álarcos alak közelít, és a feszült csendben végül – álarcot nyújtanak neki; egyet az ehhez a darabhoz készült torz, de színházi hagyományokhoz tartozó maszkok közül.
Sok kiemelkedő vagy megrázó jelenet van a darabban: Diogenész Meghalsz-monológja, mikor dróton rángatott bábuként dirigálja az őt fenyegetőket; Alkaiosz és Pittakosz: a költő és a hatalomvágy találkozása; majd Dhorika, Szapphó volt tanítványának előadása a versenyen, s Szapphó és Atthisz búcsúja szeretőként és mester-tanítványként: „Mindezt megkaptad, s most neked kell adnod”. S a csúcs: mikor Pittakosz, kinek „maszkja arcára tapadt”, Szapphóhoz megy, és az válaszul ajánlatára legszelídebb hangján az ostort kéri. Megáll a levegő, mert itt valami tényleg történik – Szapphó nem alkuszik meg. Ennek azonban ára is van: mennie kell; és mert semmi sem biztos a világon, sem a gazdagság, sem az egyéniség, sem a közösség, sem a hatalom, sem a fiatalság.
Maró gúny, elnéző cinizmus és a lényeg láttatása csendül elő a szövegből és az előadásból egyaránt. „És mondd, mi jó még” – kérdi Hermész Szapphótól. „Együttérzés, bölcselet, a múzsáknak való áldozás, és mindenekfölött a szeretet.” – feleli az. Szapphó nem szegény: élete és leánya, versei és tanítványai, tanítása és hazája mind több, mint amire az egymás ellen áskálódó diktátorok együttvéve vágynak. S mégis elhagyja a hazát: „Hazánkért élni és alkotni, nem pedig halni és gyilkolni kell.” – foglalja össze a tanítványoknak, s csomagolni küldi őket, mert tudja, és ki is mondja: „A haza ott van, ahol megteremtjük.”
Sokáig visszhangoznak nézőben és színészben ezek a mondatok, tovább a tapsnál és a hazamenetelnél. És igen különleges élmény volt az is, hogy az előadás után színész, néző és rendező közt beszélgetés és valódi párbeszéd alakult ki – láttam s éreztem, ahogy még mocorognak bennük, bennünk a felvetett kérdések és a dráma, ami a görögben szó szerint: a cselekvő ember utánzása, és amelyben a jellem a cselekedetekben mutatkozik meg. Szabadság, bódulat, szépség és rabság, az ember mélységes változékonysága és változatlansága világlik ki a Szapphóból, és ha vannak is elvarratlan szálak, annál több az olyan, mely a szemlélőben él tovább.
Lassú a darab vége is, de kell ez a lassúság. Felcsendül egy görög kifejezés, halade müsztai: a tengerben való megtisztulás, megújulás felszólítása; majd három apró álarc csámcsog a testetlen kezek mögött, fölfalva a felfalhatót. Végül a madárka, madárka népdal százados dallama szólal meg már a teljes sötétségben, évezredeket átívelve.
Letisztult jelmezek és díszlet, saját zene és ragyogó színészi játék, ennyi a tragikomédia, melyet Szapphó utolsó, nemrég felfedezett verstöredéke ihletett, de ezeknél sokkal többet vihetett haza a néző – a nagy kérdéseket, és a nyughatatlanságot a válaszok megtalálásra. Mert a végén válik világossá, hogy minden szereplő mi vagyunk – és minden szó hozzánk beszél.
Fotók: Fekete Attila
