Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy végre ígéretes, olvasni érdemes, rendkívüli tehetséggel bíró új magyar ifjúsági szerző született. – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
Végre megtörni látszik a hazai ifjúsági regények rég befagyott tavának jege. A Ciceró Könyvstúdió új magyar szerzőt mutat be nekünk, aki – hála Pegazus sörényének! – nem vámpírokról és/vagy édes-bús kamasz szerelmek nyafogós világfájdalmáról ír. Buglyó Gergely, aki a blogjában így vall magáról: „Debrecenben élek a feleségemmel, a kisfiammal (hamarosan már fiaimmal), valamint Lilivel, a kutyánkkal”, friss zamatot, világlátást, hangulatot hoz, mely a vérbeli ifjúsági regények minden pozitív tulajdonságával bír.
A könyv címe Oni: Szürke vér. Talán épp a manapság dívó szédült vámpírmánia késztette a szerzőt arra, hogy a japán mitológiából ismert oni, azaz „ördög”, „démon”, „szellem” kifejezéssel jelezze: ez a történet valami más.
És valóbán más, méghozzá sokkal jobb!
A könyv elején egy nagyon kedves (mainapság úgy szokás mondani: élhető) magyar kisvárosba csöppenünk, melynek már a neve is jó érzéseket kelt az olvasóban, hisz Kalpagnak hívják. A szöveg egyes szám első személyben íródott, tehát a főszereplő, Fekete Áron meséli el nekünk varázslatos kalandjait. Áron csonka család gyermeke. A mamája, aki a helyi kórház megbecsült belgyógyásza, egyedül neveli három, már nem is olyan kicsi, ám annál különlegesebb porontyát, mivel a papa sok-sok évvel korábban kénytelen volt elhagyni őket. Hogy ezt kényszerből tette, mert csak így tudhatta biztonságban a családját, már a történet elején megtudjuk, szóval ezzel még nem lőttem le semmilyen poént.
A 12 éves Áron bátyja Nátán [szokatlan név – nem véletlenül!] már egyetemre jár, míg a húguk, Lili még csak 10 éves. Amint a történetbe csöppenünk, szinte azonnal szembesülünk a ténnyel: a testvérek bizony nem átlagos fiatalok. Különleges erővel bírnak, hihetetlenül gyorsak, ügyesek és kemények, ráadásul még a súlyosabb sérülésekből is órák alatt képesek felgyógyulni. Számukra ez természetes, ám azzal is tisztában vannak, hogy titkolózniuk kell. Különlegességüket az apjuktól örökölték, aki nem ember, hanem valami… más.
Aki a kezembe nyomta Buglyó könyvét, így szólt: „Ez végre egy igazi magyar fantasy!”
Nos, nem az. Az angolszász irodalomban persze minden olyan művet, ami kicsit is elrugaszkodik a valóságtól, a „fantasy” jelzővel illetnek (ezen belül külön kategóriák pl. a science-fiction, a misztikus horror és thriller, a mese, a monda, stb.). A magyar irodalmi közbeszédben azonban a „fantasy” kifejezés ennél sokkal szűkebb értelmezéssel bír. Klasszikus fantasy természetesen Tolkien Gyűrűk Ura c. regénye, mint alapmű. Ezen kívül minden olyan történetet, mely teljesen fantázia szülte, középkori jellegű, mágiáva, sárkányokkal, szörnyekkel és hősökkel zsúfolt világban játszódik, szintén „fantasynak” minősül, mindaddig, míg fel nem bukkan benne valami modern technikai kütyü, vagy más módon nem kapcsolódik a realitáshoz, esetleg más bolygók lényeihez. Amint azonban egy történetben valami ilyesmire találunk, azt itthon bizony nem nevezzük többé „fantasynak” (így pl. Rowling Harry Potter regényei sem fantasyk, hisz a valós Londonból indulnak, s akadnak benne vonatok, autók, repülők).
Műfaji értelemben tehát Buglyó Gergely regénye nem fantasy – viszont (első próbálkozásra) kiváló ifjúsági regény. A szerző csodálatosan szép, kerek mondatokkal írja le Kalpag kisvárosát és gyönyörű környékét. Hangulatteremtő készsége tökéletes. Elég néhány oldalt elolvasni, máris olyan környezetben találja magát az ember, ahol jó lenni, ahová álmaiban vágyott. A szereplők elevenek, érdekesek, színesek, még akkor is, ha erősen idealizáltak. Mert bizony sem kamasz, sem felnőtt nem beszél úgy a valóságban, ahogy Buglyó szereplői: de hát épp ez az irodalom, nem? Én magam olvasás közben érezni véltem a régebbi magyar klasszikus gyerekirodalom legnagyobb alkotói (Csukás István, Nógrádi Gábor, Békés Pál, Fekete István) által anno teremtett csodás légkör feltámadását. Ráadásul Buglyó felnőtt karakterei épp úgy totál buggyantak, bambák és sokszor esetlenül nevetségesek (tehát szélsőségesen karikírozottak), mint Csukás Nyár a szigeten (filmváltozata: Le a cipővel!) számháborúzásba belefeledkező felnőttei.
A gyerekek viszont…! Buglyó gyerekkarakterei szintén szélsőségesek, ám más értelemben. Sokukról kiderül, hogy nem is, vagy csak félig emberi lények. Mások (mint a vámpírmániás dark lány, Petra) egyszerűen pszichopatának tűnnek. Közös vonásuk azonban, hogy mind sokkal inkább „felnőttek”, mint a könyvben – egyébként épp csak érintőlegesen fel-felbukkanó – igazi felnőttek. Ez pedig, kérem, a sikeres ifjúsági regény egyik alapfeltétele, amit a nyugati írók már rég tudnak, a magyarok viszont még csak most kezdenek megérteni, felfogni. A szerzőnek sikerült elszakadnia attól a megrögzött, rossz felfogástól, miszerint a „gyerek buta, naiv, apró lény, akinek a könyvekben is gügyögni kell”.
Buglyó Gergely tehát remek ifjúsági regényt írt, amin azonban még nagyon is érezhető a gyakorlatlanság. A történetvezetés kissé csapongó, az események megalapozása itt-ott döcög, bár nem zavaróan. Ennél sokkal jobban bántott engem, mint olvasót az, ami viszont nem a szerző hibája: a puhafedeles, ragasztott könyv – a Borsodi Nyomda Kft. munkája – ugyanis, mikor a 25. oldalra értem, gyakorlatilag szétesett: a borító egy reccsenéssel levált, a belső rész pedig három darabra hullott, mindez sok jó forintért! De vissza a lényeghez!
Buglyó Gergely érezhetően töviről-hegyire ismeri a mai tinik által kedvelt teljes irodalmi, filmes és zenei világot. Ez pedig nagyon komoly (mert ritka) pozitívum, mivel a legtöbb magyar kortárs író, aki tizenéveseknek alkot, csakis a saját feje után megy, s nem hajlandó elolvasni, megnézni azokat a műveket, amikkel egyébként versenyezni szeretne. Néha azonban jóból is megárt a sok. Buglyó túl sokszor és olykor már-már szájbarágósan utal a Gyűrűk Urára, vagy épp a vámpírtörténetekre, sőt, a Dan Brown óta ismert Illuminátusokra is.
Másik visszatérő hibája, hogy – szintén meglehetősen sűrűn – ad olyan szavakat a gyerekszereplők szájába, amik bizony nagyon nem illenek oda (még akkor sem, ha különleges gyerekekről van szó, ugyanis ez rombolja az illúziót!). A 24. oldalon „…Nátán heves protestálása…”, a 97. oldalon az „enervált”, a 99. oldalon az „…Anna… demonstrálta a … bizonyítékot”, vagy a „…a régi és az új épületrész eklektikus ellentétet alkotott egymással”, és a 213. oldalon az „…értékelte anya autoritását…” kifejezések használata bizony komoly baki, amit a szerkesztőnek bizony ki kellett volna irtania. A két orvos tömény szaknyelven előadott vitája a 221. oldalon már egyenesen tudálékoskodásnak hat a szerző részéről, mintha azt üzenné az olvasónak: „látod, én még ezt is tudom, ennek is utánanéztem!”.
Hogy a 18. oldalon a 12 éves főszereplőt simán megkéseli egy 16 éves kamasz… Hogy a kerettanterv szerint a gimnáziumban az osztály eleven békákat boncol (ezt a magyar törvények tiltják, mivel állatkínzásnak minősül, így legfeljebb az orvosi egyetemeken fordulhat elő)… Hogy az igazgató az iskolában lőfegyverrel jár, s egy pillanat alatt minden titkát elmondja a gyerekeknek, csak azért, mert korábban fél füllel hallani vélte, hogy a misztikum létezésének lehetőségéről vitatkoztak, s ez tetszett neki (?) olyan történetvezetési botlások, amik első regénynél lazán elnézhetőek.
Buglyó Gergely kötete rendkívül fordulatos, csodás fantáziával megírt ifjúsági kalandregény. Komoly érdeme, hogy maga a szöveg tiszta, gördülékeny, könnyen olvasható – ahogy mondani szokás: magába szippant és nem ereszt. Sőt, ennél több: fiatalos, szellemes, szórakoztató és tökéletesen mai! Buglyó jól ismeri a korosztályt, amelynek ír, s ha a következő kötetében kiküszöböli a még meglévő, tényleg apró hibákat, akkor nyugodt szívvel kijelenthető, hogy végre ígéretes, olvasni érdemes, rendkívüli tehetséggel bíró új magyar ifjúsági szerző született.
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Borító: Szabó Vince
Felelős szerkesztő: Roboz Gábor
Korrektor: Kovács Mária
Nyomta: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc
Oldalak száma: 352
Borító: puhakötés ragasztva
ISBN: 9789635398164
