Rubin Viola szédületes előadása a Parlamentben hőzöngő képviselőknek arról, hogyan tudunk kilábalni a gazdasági válságból, miközben rámutat a kokain emberszédítő hatásaira – Büky Anna írása.
– Tisztelt országgyűlés! Nevem Rubin Viola – az utolsó előtti pillanat tanácsadónője vagyok. A mai meghallgatáson a magyar bankrendszer jövőjéről szeretnék beszélni. A közfelfogással ellentétben nem kritika van a tarsolyomban – s beszéde közben felmutatott egy hímzett turáni tarisznyát – íme, több mint ezeréves történelmünk záloga, túlélésünk szimbóluma, idealizmusunk alapja.
– E szatyor, kedves képviselőurak sikeres és gazdag jövőnk jelképe. Egyelőre még üres, mármint a szatyor – folytatta mondandóját Viola s hangja érezhetően elcsuklott. Az egybegyűltek értetlenül rázták a fejüket.
– Uraim, a szatyorka pusztán meghívás a gondolkodásra.
– Ki ez a nő? – kérdezgették jobbról és balról az ülésteremben.
– Mit beszél ez itt összevissza a jövőről s a vég előtti utolsó pillanatról? Talán fanatikus? Beépített? Ügynök? Netán egy ellenséges állam terroristája, s most rászed minket?
De Viola nagy levegőt véve már össze is szedte magát, intett, hogy csendet kér. Valójában nem volt nehéz dolga, hiszen az ország gazdasági helyzete jó ideje válságban volt, s abban az országatyák is egyetértettek, hogy az innovatív ötleteket, ha nem is tudják a valóságra átültetni, de legalább meg kell hallgatni. A süllyedő hajón lévők nem engedhetik meg maguknak, hogy a kreatív fejek kizárólag az országhatáron kívül kamatoztassák tudásukat.
S lám, most ott állt a pódiumon a magyar származású Rubin Viola az utolsó előtti pillanat tanácsadónője, akinek kistáskájában állítólag ott volt a hazai gazdaság felvirágzásának titka.
Viola tehát folytatta mondandóját:
– A legfontosabb, kedves egybegyűltek, hogy tudjunk különbséget tenni. Mert mit jelent számunkra a működő élet? A működő gazdaság? Azt a biztos tudatot feltételezi, hogy van elég, azaz létezik egy optimum, amelyen embertársainkkal együtt élni és dolgozni tudunk. Ehhez a tudáshoz nem szükséges nagy ész – mondta Viola és elsimított egy homlokára hulló szőke tincset.
– Mit beszél itt ez a nő, nekünk erre nincs időnk! – kiáltott ingerülten egy képviselő. De Violát már nem lehetett leállítani:
– A jövő bakrendszerének a titka, hogy fel tudjuk-e tenni a megfelelő kérdéseket. Mert vajon honnan indult ki a gazdasági válság? Talán a mi hazánkból? Természetesen nem. A válság onnan indult ki, ahol látszólag a legmerészebb fejek gyűltek össze, akikről úgy tűnt nem ismerik a lehetetlent. A kockázatot pedig, mint gátló erőt, alapból elvetették. Hol éltek a legbátrabbnak kikiáltottak tíz, tizenöt évvel ezelőtt? Akik nem ismerték az alázattal teli félelmet, az emberi cselekvés véges természetét? Hol volt szégyen az „elég” fogalma? Mert a „még, még” parancsa elsöpört mindent. Most Viola néhány másodperc erejéig ismét elcsendesedett, nem a hatásszünet végett, hanem mert eszébe jutott az ő drága jó férje, Laci, aki intim pillanataikban örömmel suttogja mai napig is a fülébe: „Szépséges gyönyörűségem, még, még, még szerelmem”, pedig már húsz éve házasok… Jaj, jaj…
De most a gazdasági válság megoldásainál tartott, s ennek tudatában beszélt Viola, átlátva a történelmi szerepet, hogy forradalmi felismerését meg kell osztania a magyar parlamenttel, hiszen ő maga is turáni származású, azaz a nagy túlélők közé tartozik, s ez már önmagában is tudást feltételezhet. Életét egyfajta megfigyelőállomásnak tartotta, innen figyelte, ahogyan a vég beavatkozik a dolgok lefolyásába. Az utolsó előtti pillanatból kiindulva átláthatóvá válnak a törvényszerűségek – ez minden tudás alapja.
– Nincs miért aggódnunk – szólt Viola, hiszen a gazdasági válságból van kiút! Ez pedig a betyárkörte, a fokos, és a cupák. Ezek hagyományunk részei, túlélésünk szimbólumai, amelyek legfeljebb a koleszterinszintünket növelik, de semmiképpen nem színezik fehérre a csatorna vizét.
A képviselők értetlenül zúgolódni kezdtek. Múlt az idő. Rubin Viola már több mint tíz perce szót kapott, de úgy gondolták még semmilyen érdemleges információt nem tudott felmutatni.
– Kedves képviselők – mondta Viola, s hogy beszédét nyomatékosítsa, megismételte az előző gondolatát. Ősrégi hagyományaink betartása nem színezi el a csatorna vizét. S ez sikerünk titka!! Mert mi vezetett a gazdasági válsághoz az általános emberi önbizalomhiány mellett? A túlzott önbizalom. Az „Én vagyok a király!” eufórikus érzete. A kokain rövid távú hatása.
Ez az a szer, amely a frankfurti és a londoni tőzsdék alatti csatornák vizét évtizedek óta fehérre festi, döntésképtelen emberek kezébe juttatva így a jóhiszemű befektetők milliárdjait. S míg ezeréves hagyományaink eszközei legfeljebb csak nevetség tárgyaivá válhatnak, de bizonyítottan nem rombolnak le hatékonyan tevékenykedő közösségeket, sőt! – mondta Viola, és sírva fakadt. Hiszen jól tudta ő, hogy mindnyájan elbukunk, de vannak, akik még remélhetnek. Ez a különbség.
A kokain okozta pillanatnyi eufória érzése vezetett a gazdasági válsághoz. Ha a frankfurti, a New York-i vagy a londoni tőzsdék, a banknegyedek és az ott dolgozók által felkapott lakóparkok alatt továbbra is elfehéredik a csatornavize, akkor hosszú távon az általuk irányított gazdaságok halálra vannak ítélve, s ami a legfontosabb, hogy az innen jövő információk valóságtartalma megkérdőjelezhető.
– De Viola, nem lehet, hogy maga is beépített ügynök vagy valamilyen nagyhatalmi összeesküvés kémnője Haria Viola Mata? Miért higgyünk magának?
– A valódi bátorság útja nem a kokain, hanem az elcsendesedés – szólt Viola –, a mindnyájunk számára megadatott lehetőség: a ránézés merészsége.
Többet már nem akart beszélni. Amiért eljött, azt megtette. Tarisznyáját kinyitotta, s az egybegyűltek legnagyobb meglepetésére körülbelül tíz centis kis szürke szárnyakat vett elő, hogy azokat a vállára csatolja. A képviselők pedig eufórikus mosollyal az arcukon integettek az ablakon át távozó tanácsadónőnek.
