Aki tegnap még fenn volt, ma legalul van, szüntelen fortyogás az egész. Sétáljon ki a kikötőbe, ha feltekint, odafenn a föld pöfög, alattunk a tenger, földindulás. (Interjú Giambattista Basiléval )
MM: Minden a netovábbig fejlődött már, s az ember is a végsőkig tökéletesedett. Hét ókori bölcsből nem telne ma ki egy, s egyetlen ember több figyelmet érdemel ma napjainkban, mint valaha egy egész nép. Ezzel kezdi Baltasar Gracián az Oráculo Manual című könyvét (magyarul Az életbölcsesség kézikönyve), amelyben tippeket ad a helyes viselkedéshez, ugyanakkor valami jól fésült szarkazmussal ítéli el azt a közeget, ahol a helyes viselkedés a felemelkedés záloga. Ön szerint valóban tanulható egy kézikönyvől az élet? Mondjuk, a saját életét megtanulhatta volna könyvekből?
GB: Kedveském, ha most visszatekintek, túl sok választási lehetőségem nem volt. Egy ideig, persze, ifjonti hévvel próbálgattam a szárnyaimat, de ma már mosolyt fakaszt ez az erőlködés. Olyan életformát kellett választanom, ami az udvarhoz közelebb visz. Nézzen rám! Fiatalabb kiadásban se voltam mutatós! A húgom is, én is anyám termetét örököltük. Zömök testalkat, hurkaujjak, az állunk az orrunknál előbbre ér! Bár Adriana ezt előnyére használta. Nagy segítségére volt az álla az éneklés során. Istenadta tehetség a húgom, mi tagadás. De én?! Gondoljon bele, még csak nem is Nápolyban születtem! Ne higgye, hogy egy vidéki nemes előtt oly könnyen megnyittatik.
MM: Netán szégyelli ezt? A származását, a feltörekvési kísérleteit?
GB: Szégyelni? Ugyan! Tán nincsen tisztában azzal, amit feszeget. A szégyen éppenséggel az az önmagunk ellen fordított fegyver, ami az embert hátrálásra készteti. Ezzel szemben én úgy vélem, hogy az udvari életben el kell felejteni a fegyvereket. Hadd fityegjen a kard a férfi oldalán, azzal ugyan nem árthat senkinek. De óvakodjék minden olyan helyzettől, amelyben elő kell húznia. Mert sose tudni, kivel állunk szemben. Ráadásul már azért is felsülhetünk, mert régen nem húztuk elő. Nem, a szégyennek soha nem volt helye mifelénk. Ahelyett, például, hogy szégyenében a fal mellett sündörögne az ember, mikor a söntés bezárt, keresse a nagyok társaságát, mutatkozzon azokkal, akikhez méri magát! Ezzel egycsapásra híres lesz, és hosszú ideig mellé szegődik a szerencséje is, hiszen nem csupán méltó hallgatóságra talál, de méltó okításra is. Másfelől viszont mindig legyünk azon, hogy a dolgaink jól végződjenek.Némelyek többet törődnek dolgaik helyes menetével, mint a cél szerencsés elérésével. Pedig a balsiker szégyene mindig többet nyom a latban az igyekezet elismerésénél. Aki győz, nem köteles számadásra. Legtöbben nem látják a közelebbi körülményeket, csak a jó vagy silány eredményt, úgyhogy mások jó véleményét sohasem veszti el, aki eléri célját. A jó vég mindent bearanyoz, akármennyire ellene szól az eszközök helytelensége. Néha az is művészet, ha a művészet szabályai ellen cselekszünk, ha másképpen nem juthatunk el a kedvező eredményhez.
MM: Igen, Gracian is említi ezt, és el kell ismerni, mindkettejüknek igaza van. De azért van ebben valami visszataszító is: nem gondolja, hogy kirekesztőek az elvei?
GB: Én ugyan nem ismerem ezt a Graciant… a nevéből ítélve talán spanyol…
MM: … igen, spanyol…
GB: … nos, ha valaki Nápolyban él, vagy akár Velencében, mert ott is állomásoztam ám, kénytelen megfelelni az önérvényesítés szabályainak. Mindenkit az önérdek vonz a másikhoz. Még a félnótásokat is. Így megy ez minden szinten. A nép ugyanúgy törleszkedik, mint az udvaronc. Mindenkinek van egy mércéje, ahhoz tartja magát. A halkofa néhány kiló kardhalért gyakrabban s gyakorlottabban jár a halászok nyakára. A szajhák is pontosan tudják, mikor, és főleg miből mennyit adagoljanak. Nápoly a legcsodásabb példa arra, hogy mindenkinek van helye a világban, és művészi tökélyre lehet vinni minden szinten a feltörekvést.
MM: Mondhatjuk azt, hogy a Vaiasseide is ezt példázza?
GB: Erről nem szívesen beszélek. Cortese jó barátom ugyan, és hálával gondolok rá, amiért én írhattam a híres vígeposzának előszavát. És igen, az ilyen társaságokról beszélek, amikor azt mondom, egyszerre hozza magával a hírnevet és a szerencsét. Azt viszont átkozottul nem tudom megemészteni, hogy a közös ötletet hamarabb írta meg. Akkoriban Krétán voltam, nyomult a török, Velencéből rendeltek át. S amíg Cortese papírra vetette ezt légyszarnyi eposzt, addig én legfeljebb a bolhákat pattintottam egyik ujjamról a másikra, mert, édeském, a háborúban csak ilyen szórakozás dukál. De azért hálás is vagyok neki, vitathatatlan.
MM: Mi is volt a közös ötlet?
GB: Nápoly! Nápoly volt a közös ötlet. Mindenki a firenzeiekről beszélt! És mindenki, a firenzeiek kedvében járva, azt a nyelvet használta, amit a firenzei is ért. Mi meg ott álltunk ebek harmincadján. Egyik spanyol alkirály jött a másik után. Rotyogott a város. Sikított a tenger. Hol a szépségeit vetette partra, hol meg a kulimász habja csordogált ki a fazékból. Ezrével özönlöttek a városba jó svádájú ifjak és korcs idegenek. Volt ott olyan kalamajka, olyan bábeli elmezavar, hogy manapság vesztegzárat rendelnének el.
MM: Akkor a Vaiasseide előszava szimuláció? Hiszen dicséri, nagyon dicséri.
GB: Nos, én csak annyit mondtam abban az előszóban, hogy manapság nem nagyon éri meg tintával teleírt lapoktól várni a megélhetést. De ha a kedves barátomnak annyi adomája van, hogy az íróasztala nem bírja el, töltsön meg velük egy talicskát, és járja az utcákat Nápoly-szerte, így talán egy-két francia fityinget félretehet a szűkösebb napokra. Ezért is hívtam úgy: a szél hercege. És azt ajánlottam, hogy neki dedikálja, a szél hercegének, tudja, akkoriban úgy mondták arra, ha az ember hiába fáradozott, hogy a szélnek dolgozik. Nemigen akadt pártfogónk, ha érti, mire gondolok. De nem kell félteni az én barátomat, uzsorakamatból élt. Jól átverte a szegény embereket, utána pedig megírta a nápolyi vígeposzt a cselédek életéről. Úgy hiszem, akadt néhány a szereplője, akinek elzülléséhez neki is köze volt. Ezt ne írja le, ha kérhetem.
MM: Rendben. De hogy uzsorázhat valaki íróember létére?
GB: Művészet az is, kedveském. Számon tartani az adósokat, a kamatlábakat… Én még öldököltem is. Utána lettem udvari titkár, ünnepségszervező. Akkoriban művészet volt minden, kiváltképp a túlélés. Az ember olykor szerelmes levelet ír egy házasságtörő asszony nevében, leszervez titkos légyottokat, s hogy a munkaadója ne szimatolja ki, még tüzijátékot is rendez a pásztorórára, esetleg egybeszervezi valami nagyobb fogadással. Volt veszély elég.
MM: Annyira közel tehát nem kerültek a cselédekhez, maradt valami a fantáziának is.
GB: Ó, maradt, persze! Világéletemben csúnya ember voltam, bőven a fantáziámra támaszkodtam, ha épp nem valami kopott, félkarú antik istenről írtam madrigálokat. Bár a fantáziámnak ilyenkor is hasznát vettem. Vagy tán azt hiszi, személyesen ismertem Aphroditét? A francokat. Mindig is kéznél volt egy cseléd. Ettől függetlenül, nálunk, Nápolyban, a cselédeket nagy becsben tartották. A férjek jobban féltették őket a barátaiktól, mint a nejüket. Valójában akkor válhatott baráttá egy ismerős, ha nem ejtette teherbe a cselédedet. Mifelénk vaiassának hívták őket, az araboktól maradt így ránk. Sok volt a fekete lány közöttük, nyakigláb gazellatermetűek. De legbelül, ó, istenem, legbelül nagyon is fehérek voltak, illatos liliomok. A toszkánok ezt a szót a cefetekre mondják. A távolság, kedveském, az koszolja be az emberek hírét és színét. Tudták is ők, hogy milyenek!
MM: A Pentameronban mégse kíméli őket.
GB: A toszkánokat? Nem is érdemlik meg. Bár nem rémlik, hogy pocskondiáztam volna őket… nem, nem, azt hiszem, nyilvánosan még soha.
MM: A cselédekre gondolok. Arra a tíz kofánéra, például, akiknek a szájába adja a történeteket.
GB: Mi van velük?
MM: Egyikük kancsal, másikuk golyvás, a harmdik sánta, sőt, valamelyiket egyenesen szarosnak nevezi. Szaros Jakobinának. Eposzi jelzőkből kifogyhatatlan, kiváltképp, ha gúnyrajzról van szó. És ez a fajta fitymáló gúny a teljes köteten végigvonul. Mondhatnám azt is, visszautalva a beszélgetésünk elejére, hogy művészi tökélyre viszi a becsmérlő jelzőket, de félő, hogy tiszteletlennek fog tartani.
GB: Legfeljebb akadékoskodónak. Nézze, egész Nápolyt különféle emberek lakják, tán hallott már arról, hogy végigvonult rajtunk görög, római, arab, normann, angol, francia és spanyol. Aki tegnap még fenn volt, ma legalul van, szüntelen fortyogás az egész. Sétáljon ki a kikötőbe, ha feltekint, odafenn a föld pöfög, alattunk a tenger, földindulás. Ugyanígy utánozzák a szolgák az uraikat, és ez természetes: számukra ez a szórakozás, a metamorfózis lehetősége, a valamivé válás ígérete. Az urak pedig a szolgákat utánozzák, nekik ez nyújtja a kikapcsolódást. De sose akarnának olyanokká válni, mint amazok. Mulatnak rajtuk, mert mulatságosak. A biggyedt ajkakon, a lőcslábakon, a kancsalságukon. A kicsinységükön.
MM: A kicsinység tehát nevetséges? Hiszen ez inzultus! Az imént még elfogadólag mondta, hogy Nápolyban mindenkinek van helye.
GB: Hát persze. Helye van mindenkinek, de fontos, hogy mindenki tudja a helyét. Ne akarjon mást mondatni velem, mint amit gondolok. Az ellentmondás szelleme ostobaság és bosszúság. A cselédekre visszatérve, én az ügy elevenjében hiszek. Rá kell tapintani a lényegére. Meg kell ismerni a tárgyat. Sokan a haszontalan okoskodás ágain, a fárasztó szószátyárkodás levelei közt vergődnek, százszor kerülgetnek egy pontot, magukat és másokat kifárasztva, csak éppen az ugróponthoz nem jutnak el soha. A kusza elmék bűne ez, amelyek képtelenek kigabalyodni, csak pazarolják az időt és a türelmet olyasmire, amit elhagyhatnának, úgyhogy végül mind a kettőből kifogynak, mire eljutnak ahhoz, amit a végére hagytak. Nos, ezt akartam elkerülni. Igen, Nápolyban mindenkinek helye van. De ez nem jelenti azt, hogy Nápolyban mindenki szép és jó.
MM: Hogyan sikerült titokban tartania ezt az óriási művet?
GB: Nem állt szándékomban titkolózni. Az Akadémia tagjaival (Accademia degli Oziosi) gyakrank próbálgattuk a komikus elbeszélés hatásait. De sok volt az egyéb megbizatásom, versek, dalszövegek. Átfésültem a Petrarca-utánzók költészetét, egy szekéraljat ki lehetett volna párnázni velük. Rá is ment néhány évem, de nem sajnálom, mert csak így tanulhattam meg, hogy a jó semmittevés többet ér a nagy tevékenységnél. Igazán csak az idő a miénk: abban él még a hajléktalan is. Az értékes életet gépies robotban vagy túlságosan fennkölt munkában tölteni egyformán szerencsétlen dolog. Túl későn tanultam meg, ez igaz. De épp ennek tanulságából írtam meg a Pentameront.
MM: El tudja képzelni, hogy az ön Nápolyában gyermekek olvassák ezeket a meséket?
GB: Ugyan. Én a kicsiknek ajánlottam, de nem feltétlenül a gyerekekre gondoltam.
MM: Hanem?
GB: Mindazokra, akiket mulattatnak ezek a szösszenetek. Amikor az emberek összegyűlnek, szeretik egyszuszra letudni a történeteket, s mi tagadás, még inkább összehozza őket, ha a társas olvasásba némi humor is vegyül.
MM: Csak nem azt akarja mondani, hogy az udvar emberének? Hisz az előbb azt állította, hogy a cselédség dolgai jelentik számukra a szórakozást.
GB: Akár.
MM: Tudja, van manapság egy divatos mondás, szinte közhelynek számít: Nápolyt látni és meghalni. Goethe írja ezt, az Utazás Itáliában című könyvében, amikor megmássza a Vezúvot egy márciusi napon. A kitűzött célt ugyan nem érte el, mert a hegy füstölgött, és egyre nehezebben lélegzett. De azt írta, mihelyt az idő megfelelő rá, annak rendje és módja szerint újra megostromolja. Végtére is: Vedere Napoli e muori.
GB: Szép vállalkozás, még szebb az ígéret. Egy némettől, ha ugyan jól értettem a nevét, különösen. De hadd mondjak magának valamit, kedveske: ez a maga embere meglehetősen süket. Vedere Napoli et Mori, így mondják ezt mifelénk. És tudja, miért? Mert van Nápolytól nem messze egy kis falu, Morinak hívják. A mondásnak semmi köze a halálhoz. Az egész csupán annyit jelent, hogy a nagyot és a kicsit együtt érdemes látni, különben könnyen kibillen a világ. És nem, nem kell Nápolyért meghalni. Évente egyszer, a Karneválon, mindnyájan eljátsszuk, hogy meghalunk, de igazán meghalni semmiért se érdemes.
(A térképen nem találtuk ezt a Mori nevű falut. Talán sose létezett. Vagy már régen bekebelezte Nápoly, így a kicsit látni manapság már nem lehet.)
