Ez a rajzolás azóta hiányzik nekem: nagybátyám tehetséges volt, tudom, származhatott ebből a tehetségből is, hogy szinte csak a levelekben ütött meg irodalmibb hangot – mindenesetre a törődés nyelvén. És végül neki is el kellett engednie egy hazát. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
„Nem vagyok semmi. Semmi egyéb, mint halvány sziluett az estében egy kávéház teraszán.”
„Elhallgatott, hogy jobban hallja a „Kék Lovas”-t, én pedig arra gondoltam, hogy ezek a hangok síron túli hangok, eltűnt személyek hangjai – bolyongó hangok, melyek csakis ezen a megszűnt telefonszámon tudnak üzenni egymásnak.”
Patrick Modiano ír, ír, régi fényképekből, helyszínekből, telefonkönyvekből rakosgatja egybe építményét, rakja össze a múltat, a történelmet, legvégül hősei: önmaguk. Ez a rögeszmés identitáskeresés, ezek az emlékfoszlányok, amelyek a talánsohanemisvolt-ra vonatkoznak: kétségtelenül szép gesztusok. Az amnéziában szenvedő hős gesztusai, amelyek átmenetileg függetlenítenek minden előzetes kategóriát: napvilágra kell jönni, harmincegynehány évesen újratanulni az életet. Persze, hogy új életében hősünk polgári foglalkozása: magándetektív, persze, hogy vállalkozásának tétje: a család, a szerelem. Utólagos értékmentés tehát, tapogatózások, azonosulások, elkülönülések, azzal az aprócska kitétellel, hogy a múlt rekonstruálása: puszta illúzió. Hiszen azóta eltelt húsz, harminc, negyven, ötven év. És bár egy francia-belga vendéglő bejáratánál még mindig öles betűkkel hirdeti egy kopott tábla saját, fontosnak hitt üzenetét, akik ellenőrizhetnék a rozsda alá szorult időket: nincsenek. Nincsenek, mert mi történt velük? Elszakadtak talán másik városba, országba, földrészre? Elérhetetlen messzire kerültek tőlem? Elpusztultak talán, mielőtt célba, révbe ért volna életük? Emlékeznek-e rám, amikor még porban rúgkapáló gyerek voltam, és a mama elküldött ide-oda, frissen őrölt kávéért vagy a henteshez? És hogy a pult alól, titokban eredeti holland sajtot kaptam a vendéglőstől, igaz-e? Hogy mindig barackot nyomott a fejemre távozáskor? Miért rohantam lélekszakadva hazáig onnan? Hol volt a tényleges hazám?
A finoman szövődő fikciós-referenciális szálak mélysége abban is áll, hogy Modiano számot vet a második világháború tömegvonzásával: hőseinek rejtőzködő, kollaboráló vagy épp örök ellenállást tanúsító, partizán attitűdje egyszerre kirajzolja, egyszerre érvényteleníti is a szoros értelemben vett etikai kategóriákat. Vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni: nem az ítélkezéssel, hanem a cselekvésekben mutatkozó árnyalatok felmutatásával, dokumentumok citálásával akar összefüggést keresni okok és okozatok között. Az identitáskeresés szorongással társul, de ez a szorongás nem patetikus értelemben, önmagában van: a borzalmak körzetében, környezetében keletkezik. Mindenkinek két neve: egy, ami az iratokba kerül, egy pedig a barátok, szerettek tekintetében lenne, és egyként érvénytelen: mindkettő, azaz bármelyik.
A szeretet nem válasz a világra, de a néhai levelek: könnybe száradt lapok. Rabomobilokkal, hímringyókkal, sötét mellékutcákkal terhelt világ ez, ám ez a világ még véletlenül sem kétosztatú: a rabomobilhoz egy nehéz természetű apa utolsó emléke tapad, a hímringyó egy kéjgyilkos formájában mégiscsak telefonból duruzsoló szerető, utolsó érzékszervi kapcsolat, egy mellékutca látványa pedig egy másik üldözést idéz fel: Jean Valjean és Cosette irodalmi menekülését, ahol Hugo egy nemlétező mellékutca beépítésével menti meg hőseit. Vajon Modiano árvája, a zsidó kislány, Dora is megtalálta ezt az utcát 1942 tavaszán Párizsban? Kérlelhetetlen kérdések: válaszok ezek?
„Éppen így szerettem volna valaha, valakiről gondoskodni, de nem mutatta, nem adta jelét részvétnek, ragaszkodásnak. De ami számomra fontos: egy érintéssel másképp is lehetett volna dönteni róla? Csak a határokat mulasztottam el: körberajzolni az otthonom” – írta D. egy anyámnak címzett, érzékeny levelében, Metzből, még ’79 tavaszán. Ez a rajzolás azóta hiányzik nekem: nagybátyám tehetséges volt, tudom, származhatott ebből a tehetségből is, hogy szinte csak a levelekben ütött meg irodalmibb hangot – mindenesetre a törődés nyelvén. És végül neki is el kellett engednie egy hazát. Ez a sirám nélküli, anyai ágon tanúsított távolságtartás vonzóvá teszi számomra, jóllehet, csak mert nem állt módomban ismerni őt: igazán. De például Modiano-ról, szép tavaszi májusban, kisfröccs mellett, szívesen beszélgettem volna vele, hiszen neki tulajdonképpen tenyerében volt Párizs, jóllehet, egyetlen művét sem olvasta a szerzőnek. Mégis, ilyen szépen magányos napjaimban, amikor hétágra ragyog a nap, azt képzelem, a tárgyakból kinyerhető, kisajtolható minden emberi. Amikor az utcavégi erdő burjánzása egy már-már áthatolhatatlan gyerekkorra mutat, de mert mutat, s mert egy rozsdás vaskapu mögül mindig előugrott fátyolos tekinteted, hiszem: hívlak, jössz, keresztbefutunk az úton, bolyongunk, működik minden. Ahogy azóta szinte semmi, jobban mondva, mintha a teljességhez – négyzetre emelve a felejtést – épp csak rögvest felejtenem kellene. Mintha árnyékból néznénk a körpályára moccanó, igyekvő fényt, legalább akkora őszinteséggel, mutatva is, hogy ez totális fonákhelyzet. Ez mogyanizmus, így vagy úgy: telefonszámok, utcanevek, lebontott-lelakott épületek, dallamok, jegyzetek. Dokumentumok, ahonnan hiányozni fogsz: már nemsokáig, már nemsokára.
A fenti idézetek Patrick Modiano: Sötét Boltok utcája (Rue des boutiques obscures) című művéből származnak.
Az író portréját Jacques Robert készítette.
