Archív

Norvégminta 2. – Most néhány hétig hamari vagyok

Keresés a weben

De nem a klasszikus, Tolkien-i értelemben. Hamar álmosan szép, norvég kisváros, kétharmad-félúton Oslotól Lillehammer felé. Először öt éve vetettek ide a Moirák, azaz a Moira: egy magyar konduktorokat (nem, nem karmester és nem is jegyárus buszon vagy vonaton; a Pető Intézetben végzett, központi idegrendszeri eredetű problémával élő mozgássérültek fejlesztésére szakosodott pedagógus) külföldre közvetítő cég. (Mészöly Ági norvégiai riportsorozata)450px-Hamar from air

Az, hogy azóta is igyekszem évente legalább egyszer kiszakadni ide otthonról, félretéve anyai lelkiismeret-furdalást, takarózva anyagi érdekekkel, csak a helynek köszönhető. Skandináviát jókedvében teremtette az isten (illetve alkotta meg Szlartibartfaszt*, a bolygókreátor, aki jogosan kapott díjat a fjordokért), s a nyugati parton kicsit túlzásokba is esett talán, de itt, közép-délen, a szárazföld belsejében már helyrebiccent az arányérzéke: a távlatok megmaradtak, de a nyomasztóan gyönyörű grandiózusságot hiába keresnénk.

A kisváros a Mjosa partján fekszik: Norvégia legnagyobb tava mellett, alig harmincezer lakójával simán helyet kapott a legnagyobb 25 város között. Elsőként 1152-ben említik az iratok. Az évi középhőmérséklet 3, 9 Celsius, novemberben délután háromkor sötétedik, de április végén még este tízkor is világos van.

A lakást, amit a cég az itt-dolgozóknak bérel, a tóparttól csak egy út és egy játszótér választja el. Remekül lehet reggelente kávézni és szemlélődni, megjegyzéseket tenni a neveletlen norvég gyerekekre a teraszról, már május és szeptember között, egyébként a hideg kutya bír lenni.

Semmiképp nem nevezhető izgalmasnak ez a hely. Normális kocsma is ha három van, már ha lemegy az ember torkán a több ezer forintos csapolt nedű. Biciklizni viszont büntetlenül lehet. A környéket bemutató körút a hátunk előtt halad. Tekerés közben felváltva érzem magam Astrid Lindgren és Jo Nesbo könyveiben, de a legmeglepőbb, hogy az ösvény átvezet egy nyilvános, bárki által ingyenesen látogatható golfpályán – háromszor fordultam vissza, gondolván, hogy ez nem lehet komoly. Golfpálya kerítés nélkül?

Van tó, és van kikötő is, Szabadtéri Múzeum, és van a Viking Hajó, melyet a tél olimpiára építettek még a kilencvenes ével elején. A leglátványosabb a skanzen: tizenhetedik századi norvég házikók, 200px-Domkirkeruinene-Hamartizenkettedik századi templomrom (egyik alkalommal, amikor ott voltunk, két hölgy tartotta épp az esküvőjét, jelezvén a norvég társadalom nyitottságát, ám ezt a tényt épp az esketést végző tiszteletes közölte velünk kuncogva, jelezvén, hogy ez a nyitottság korántsem olyan egyértelmű, mint gondolnánk), gyönyörű kilátás, remek helyek.

Személyes kedvencem az evangélikus templom és a temető. Először a Bergman-filmek nyomasztó skandináv templomait kerestem, de úgy tűnik, azok valahol máshol vannak. Az itteni, főleg ahogy az áprilisi napsütésben a hófehér torony belenyújtózik a pofátlanul kobaltkék égbe, maga az életigenlés. Hát még a temető! Egyszerű kövek mementó gyanánt, harsogó zöld, dús gyep. Az embernek kedve lenne azonnal befeküdni. Ráadásul a templomban rendszeresen próbál egy bigband, szóval még unatkozni sem lehet.

kilatastalan2

Persze akármennyire is ismerem a környéket, közelébe sem jutok, hogy „local”-nak gondolhassam magam. A helyiek, ahogy a norvég kollégák is, kedvesek, segítőkészek, de távolságtartók. Tökéletes nyelvismeret, több évi munka, lehetőleg egy helyi házastárs szükségeltetik ahhoz, hogy az embert ne tekintsék idegennek – ezt Marika néni, az ötvenhatos disszidens meséli évek óta újra és újra. Kedves készséggel és határtalan redundanciával próbál segíteni az idekeveredett magyaroknak. Ő tökéletesen asszimilálódott – ez abból is látszik, hogy ugyanolyan hidegen beszél az „bevándorlókról”, akik mostanában elözönlik a környéket, mint, meglepetésünkre, norvég kollegáink. Valahogy mást vár az ember: a politikai korrektség teljesen megvan, de valahogy hűvös ez a befogadás.

Nekem nincs ezzel bajom, imádok itt évente néhányszor idegen lenni, rituálisan felkeresni a kedvenc helyeimet: a vascocát, Harry Hole- t szolgálati kocsijában, és a lepukkant futópályát. De arról majd legközelebb.

* Galaxis útikalauz stopposoknak, ugyebár

Az előző rész:

Norvégminta 1. – Ibsen visszafelé

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top