– Ohó, adok én neked papát is, mamát is, ne félj! – sipította a báróné olyan dühösen, mint a felhergelt rabszolga, olyan agyarogva, mint a megellett szuka, továbbá olymérgesen, mintha kígyó volna, sazzal lenyisszantotta a haját, alaposan elagyabugyálta, rongyokba parancsolta, sutána aztán minden nap gondoskodott róla, hogy újabb dudort biggyesszen a homlokára, a szeme alá öklömyni padlizsánt, az arcára billogot tegyen, a száját meg úgy kicicomázza, mintha gerléket falt volna fel elevenen. (Király Kinga Júlia Mesék meséje blogja)
A kis rabszolgalány
Lisa egy rózsaszirom lányaként jön a világra, ésegy tündér átka végez vele, az anyja azonban bezárja a szobába, fivérének pedig meghagyja, hogy sose nyissa ki a szoba ajtaját. Ám a féltékeny sógornő, lévén minden áron tudni akarja, hogy mit rejtegetnek odabenn, rátöri az ajtót, samikor megpillantja Lisát élő elevenen, beöltözteti rabszolgának, majd ezerszer keresztbe tesz neki. Végül a nagybátyja felismeri, elhajtja otthonról a becstelen némbert, az unokahúgát pedig illendő módon kiházasítja.
Való igaz, mondta a herceg, hogy minden embernek a saját mestersége mellett kell maradnia: a nemes viselkedjék csak nemes módjára, az istállófiú maradjon a karámban, miképpen a rendőr is a rend fenntartására szorítkozzék, hisz amilyen badar a suhanc, ha királyi pózokat erőltet magára, úgy a király is tekintélyét veszti, midőn kamaszos csínyekre adja a fejét. Ezeket mondodtta, savval intett Paolának, hogy eressze szabadjára a gondolatait, amaz pedig, minek utána bő nyállal elcsócsálta az ajkait, majd annak rendje és módja szerint megsikárolta az üstökét, imígyen vágott bele: „A féltékenység, már ha igazat lehet szólnom, egy átkozott kisördögnél is százszorta rosszabb, lévén tőből tekerinti le a fejedet, lázként perzseli fel az ereidet, sakárha sorscsapás szakadna a nyakadba, elgémberíti a csülkeidet, továbbá vérhas módjára köpüli habosra a beleidet, egy szó mint száz, akkora nyavalya az egész, hogy a legmélyebb álmot is felzavarja, megkeseríti az étel zamatát, az ember nyugalmát felforgatja, sfelére csökkenti a létnek idejét. A féltékenység harapós kígyó, őrjítő szú, mely folyvást perceg, maga a keserű epe, a jégszilánk ragacsos hidege, a fájdalom maró szöge, Ámor kellemének szarpataka, mely még a párzó kutyákat is szétválasztja, s dühöngő orkánként korbácsolja fel Vénusz tengerét, hisz eleddig semmi jó nem származott belőle, miként magatok is tanúsítani fogjátok, ha majd végighallgattátok a történetemet.“
Volt egyszer, hol nem volt, tény, hogy Sötét Rengetegnek hívták a birtokot, ahol egy báró éldegélt, svolt ennek a bárónak egy hajadon húga, aki a magakorú lánykákkal eljárogatott olykor egy közeli kertbe egy kis bolondozásra. Egyik alkalommal aztán egy hervadt rózsabokorba botlottak, smindjárt fogadást kötöttek, hogy aki hibátlanul átalugorja, anélkül, hogy bár a szirmait érintené, jutalomképpen övé lesz majd a fene tudja micsoda. Szökdöstek is a lánykák, helyből és messzibbről nekifutva, csakhogy mindhiába terpesztgették a lábukat, a rózsabokrot, bizony, nem tudták átugrani. Ám midőn Lillára, a báró húgára került a sor, amaz kissé hátrébb húzódott, majd neki iramodott, sakkora lendületet vett, hogy a rózsabokornak a levele se rezdült, mikor keresztül ugrotta. Hanem amint földet ért, látja, hogy az egyik szirmot mégis csak leszakajtotta, ennek okáért nagy előrelátóan érte nyúlt, és – hamm! – bekapta, úgyhogy meg is nyerte a fogadást.
Három nap múltán azonban a lány várandósnak érezte magát, smajd‘ belekrepált a mélységes fájdalomba, lévén teljességgel bizonyos volt benne, hogy sem kétes ügyletekbe, sem egyéb disznóságokba nem keveredett, mindazonáltal sehogyse értette, mitől vastagodott meg ennyire a dereka. Ennek okáért felkeresett néhány tündért, akik a barátnői voltak, amazok pedig nyugtatgatni kezdték, mondván, hogy ne féljen, hiszen a lenyelt rózsasziromtól nőtt meg a hasa.
A fenti szavak hallatán Lilla mindent elkövetett, hogy a hasát elrejtse, samikor eljött a szülés órája, titokban egy gyönyörűséges kislányt hozott a világra, akinek a Lisa nevet adta, majd tüstént elszalajtotta a tündérekhez, hogy mindenikük megajándékozza a maga varázserejével; ám az utolsó, aki a leginkább sietett a kislány üdvözlésére, még a lábát is kificamította a nagy tülekedésben, és fájdalmában egy félelmetes átkot zúdított reá, mely eképpen szólt: midőn hét esztendősre cseperedik, és anyja a haját fésülgeti, felejtse fésűjét a tincseiben, az pedig fúródjék a fejébe, és végezzen vele.
Amikor letelt a hét év, az átok pedig annak rendje és módja szerint beteljesült, a szörnyű sorscsapás annyira letaglózta a nyomorult anyát, hogy napokig zokogott, ütötte-tépte magát, majd mikor erőre kapott, befektette a lányát hét kristálykoporsóba, melyek egymásba voltak rakva, betolta a palota leghátsó szobájába, és magához vette a kulcsokat.
De mert nem sokkal a történtek után életének cserényén az utolsó nedveit is elfolyatta[1], magához rendelte a fivérét, és így szólt:
– Drága testvérem, úgy érzem, lassan horogra tűz a Halál, ennek okáért rád testálom minden fityegőmet és csecsebecsémet, hogy rendelkezz felettük úri kényed szerint. Egyetlenegy dologra kérlek csupán: ígérd meg, hogy a palota leghátsó szobáját sose fogod kinyitni, ezt a kulcsot pedig íróasztalodban őrzöd, amíg csak élsz.
A bátyja, aki odaadó szenvedéllyel szerette a húgát, szavát adta, az asszony pedig abban a szent minutumban eltávozott, mondván:
– Ég áldjon, a játéknak vége már!
De jóformán át se léptek az új esztendőbe[2], mikor a bárót, aki időközben megnősült, vadászni hívták holmi ismerősei, ő pedig a nejére hagyta a ház felügyeletét, s a lelkére kötötte, hogy még véletlenül se nyissa ki azt a bizonyos szobát, amelynek kulcsát az íróasztalában őrizgeti.
Ám az asszony, lévén a gyanakvás hatalmába kerítette, a féltékenység magával ragadta, a kíváncsiság pedig a grabancánál fogva ráncigálta ide-oda – hisz e három vonás a nők stafírungjának legbecsesebbike! –, alighogy a férje kitette a lábát otthonról, fogta a kulcsot, bement a szobába, samikor kinyitotta a kristálykoporsókat, melyekből már messziről kitündökölt a lányka alakja, ott találta ezt a szépséges mütyürkét teljes valójában, amint jóízűen szendereg. Csakhogy a gyermek úgy megnőtt addigra, akárha asszonykorba lépett volna, stermetéhez igazodva vele nőttek a koporsók is.
A féltékeny némber, midőn meglátta ezt a szépséget, így morfondírozott:
– Ejha, derék dolog! Jól a képembe vágtad, mondhatom, hogy mennyire taksálod a hűségemet! Kulcsot adsz a zsebembe, hogy ne vegyem észre, mekkora Marci vagyok![3] Hát ezért őrizgetted oly féltve a titkodat, ezért tartottad zárva a szobát! Eltussoltad, hogy Mohamed lebegő koporsóját bálványozod[4]!
Ezeket mondotta, savval megragadta a loboncánál fogva, kirángatta a koporsóból, csakhogy a nagy hajcihő közepette kiesett a fésű a lányka hajából, amitől magához tért hirtelen, és ekként sivalkodott:
– Jaj, mamám, édes mamám!
– Ohó, adok én neked papát is, mamát is, ne félj! – sipította a báróné olyan dühösen, mint a felhergelt rabszolga, olyan agyarogva, mint a megellett szuka, továbbá olymérgesen, mintha kígyó volna, sazzal lenyisszantotta a haját, alaposan elagyabugyálta, rongyokba parancsolta, sutána aztán minden nap gondoskodott róla, hogy újabb dudort biggyesszen a homlokára, a szeme alá öklömnyi padlizsánt, az arcára billogot tegyen, a száját meg úgy kicicomázza, mintha gerléket falt volna fel elevenen.
Amikor a férje hazatért, saz agyongyötört leányt meglátta, mindjárt megkérdezte, hogy ki fia-borja ez a szerzet, a felesége pedig azt felelte, hogy csak egy rabszolga, akit a nagynénje küldött neki, de mert abból a fajtából való, aki lámpással keresi magának az ütlegeket, el kell látnia a baját rendesen.
Történt aztán egy napon, lévén úgy hozta az élet, hogy a báró vásárba indult, sennek okáért összecsödítette a palota népét, köztük a macskákat is, megkérdezve, hogy kinek mit vegyen. Egyikük emezt akart, a másik amolyan mütyürt, majdmikor a rabszolgalányra is sor került, a feleség ledobta magáról a keresztényi modort, sakkora patáliát csapott, hogy csak úgy zengett a ház:
– No, jól van, számítsd csak közénk ezt a gumóajkú szerzetet[5], hadd szabjon regulát, mi megörüljünk, hogy van mibe pisáljunk[6]! Hagyd a fenébe! Mit töröd magad?! Csak nem akarod eltojtatni ezt a lajhárt?
Ám a báró, aki ízzig-vérig nemes lelkű volt, mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy a rabszolgalány is kérjen valamit, amaz pedig a következőkkel állt elő:
– Nem akarok mást, csak egy babát, egy kést, meg egy tajtkövet. Ha viszont megfeledkezel róla, úgy az kívánom, hogy ne tudj átkelni az első folyón, ami az utadba kerül.
Meg is vásárolt a báró minden apróságot, csak az unokahúga óhajáról feledkezett meg, smikor az egyik folyó partjához érkezett – amely köveket és fákat sodort magával, hogy a hegyekből a tengerpartra hurcolva lerakja a félelelem alapját, majd felhúzza az áhítat falát –, bizony, sehogy se tudott átkelni rajta. Ám amint ott téblábolt, eszébe jutott hirtelen a kis rabszolgalány átka, ennek okáért rögvest visszafordult, sbeszerzett mindent annak rendje és módja szerint, hazatérve pedig szétosztotta a vásárfiát.
Lisa, alighogy megkaparintotta az ajándékokat, bevette magát a konyhába, maga elé ültette a babát, sjókora zokogás meg jajveszékelés közepette, mintha csak eleven személyhez beszélne, előadta az agyonfoltozott rongykupacnak a szenvedétsörténetét, ám midőn látta, hogy amaz a füle botját se mozdítja, elővette kését, a tajtékkőhöz fente, majd eképpen szólt:
– Hallgass ide! Ha nem felelsz azonnal, keresztül döföm magam, sazzal bizony a mulatság is a végére ért!
Erre a baba dagadni kezdett, mint a duda tömlője, ha belefújnak, a végén pedig megszólalt:
– Jól van már, na! Hallottalak, ráadásuljobban is, mint a siketek!
Így ment ez, ki tudja hányszor, s ez a muzsika szólt hosszú napokig, mígnem a báró, akinek szobáját egy vékonyka fal választotta el a konyhától, meghallotta a panaszáriát, sbelesvén a závár lyukán ott találta Lisát, aki a babának keseregte el minden baját, kezdve attól, hogy az anyja átalugrotta a rózsabokrot, majd lenyelte a szirmot, aztán megszülte őt, megemlítette továbbá az ajándékul kapott varázserőt, elmesélte a tündéri átkot, a hajába fúródó fésűt, a saját halálát, a hét koporsót, melyek közrezárták, az utolsó szobában kijelölt kényszerlakhelyét, az anyja halálát, a fivérre testált kulcsokat, a vadászatot, a feleség féltékenységét, aki megszegte férje kérését, és kinyitotta a szobát, mesélt a levágott hajáról, rabszolgasorsáról, és a tortúrákról, amelyet naponta ki kellett állnia, egyszóval pityergett, sirdogált, végül erőt vett magán, és így szólt:
– Felelj nekem, te pulya, vagy fogom a kést és végzek magammal!
Azzal a tajtékkőhöz fente, és már-már magába is döfte, mikor a báró egyetlen rúgással betörte az ajtót, kicsavarta kezéből a kést, smiután még egyszer elmondatta vele az egész történetét, felismervén benne az unokahúgát, megcsókolta, megölelte, majd elvitte otthonról, és egy rokon pártfogására bízta, hogy kiheverje a gyötrelmeit, lévén a Médeia-szívű némber felére sorvasztotta az életét.
De néhány hónap múlva, midőn a szépsége – akárha istennő lenne –, újra felragyogott, nagybátyja a házába hozatta, sarra hivatkozva, hogy megtalálta végre az unokahúgát, hatalmas lakomát rendezett a tiszteletére. Majd mikor leszedték az asztalokat, a báró felkérte ezt a Lisát, hogy adja elő viszontsagságait és a feleség gaztetteit, amaz pedig olyan szívhezszólóan beszélt, hogy ahányan voltak, mind sírva fakadtak a történet hallatán, a báró pedig a szülőanyja házáig kergette a bestiát, s férjhez adta Lisát szíve választottjához, ki a saját bőrén tapasztalta meg, hogy:
Akkor hullajtja rád kegyeit az ég,
mikor már régesrég lemondtál róla.
[1] Az eredetiben scolatura, egy Basile korában még használatos szerkezet, amelyre a tetemeket rakták száradni, hogy az elfonnyadt, megkurtult testnek kisebb koporsókat kelljen gyártani.
[2] Néhány kiadás fordítója és szerkesztője szerint (úm. Ruggero Guarini, Nancy L. Canepa) itt Basile újabb tévedéséről van szó, mivel a hétévesen elhúnyt Lisa alig egy év alatt nem cseperedhetett akkorára a koporsóban, hogy a feleség féltékeny legyen rá. A magyar fordításban, összevetve minden észrevételt és kifogást, mindezt csak recepció-történeti szempontból tartjuk említésre érdemesnek. Egyrészt, mert ez egy tündérmese, aminek a belső koherenciáját meg is teremti a szerző azáltal, hogy a kristálykoporsókat együtt növeszti a hőssel. (ford.)
[3] Két korabeli idióma egybemosása: egyrészt az számított a ház urának, akinél a kulcs volt, másrészt pedig Marcinak (Martino) nevezték a felszarvazott férjeket, és úgy tartották, hogy védőszentjüknek, Szent Mártonnak az ünnepén titkos körmeneteket tartottak.
[4] Az Európa-szerte népszerű legenda szerint Mohamed próféta földi maradványait Medinában őrizték egy koporsóban, amely, a mágneses tér hatásának köszönhetően a levegőben lebegett. (Croce: 209.) A népi hiedelem valójában egy antik legendát nagyít fel, amely az eletromágneses terekkel kapcsolatos kísérletekből született: „Plinius említi, hogy Deinokratész, Alexandria építésze, úgy fogott hozzá Arsinoé templomának építéséhez, hogy egyik bolthajtásba egy mágnest rögzített, azzal a céllal, hogy a vasból készült Arsinoé-képmás mindvégig alatta lebegjen. (…) Deinokratészt aztán lemásolták az arabok is, akik egy vasból készült ravatalon helyezték el Mohamed próféta földi maradványait, az pedig a levegőben függött a mekkai templomában, legalábbis így beszélik az emberek.“ (Georg Agricola [1546]: De Natura Fossilium: (Textbook of Mineralogy). V. 84–85. Dover Phoenix Edition. 2004.)
