Éccakai őrjárat 15. - Morzsi és Őzike

Marika is nemrég bugyiban szaladt haza, valami különleges dolog lehetett vele, mert lehúzták róla a szoknyát. Jobb félni, mint megijedni. (Baranyai László kisregénye folytatásokban.)

Továbbhaladtukban egy fekete kiskutya üget hőseinkkel szembe. Hollányi, a városi ember, aki kutyát csak pórázvégen látott, óvatosan Hujber háta mögé húzódik… mit lehessen tudni. De az megnyugtatja: – Ne legyen beszarva, mester! Tudja, kié ez a kutya?

Kié?

A Lehoczky Zsoltié. Morzsi a neve.

A kutyus közben odaért hozzájuk, illendően köszön. – Szevasztok!

– Hé, Morzsi, hová, hová? – kérdi Hujber.

Átnézek a haveromhoz.

Miféle haverodhoz? Rajtad kívül tudtommal nincs más puli a faluban…

– Pumi vagyok, nem puli, már bocsáss meg…

– Jól van, bocs. És ki a haverod?

Nem kutya… őzike. A Gáléknál van bezárva egy ketrecbe. Jöttök, megnézitek?

– Menjünk? – néz Hollányira bátorítólag Hujber. Az most már röstelkedik az előbbi beszarisága miatt, ezért azt feleli: – Menjünk.

Gálék portáját nem övezi kerítés, átsétálnak az árok hídján, aztán zavartalanul továbblépnek, el a ház mellett, hátra, a ketrecekhez. Gálnak sokféle állata van, kecskék, juhok, növendékbikák – olaszba lesznek leadva! –, disznók; hatalmas anyakocák és kismalacok egyaránt, tyúkok, libák, kacsák… Gál, miután kiderült, hogy baj van a szívével és leszázalékolták, elhatározta, hogy mellékesen, csak amennyire az egészsége engedi, állatokkal kezd foglalatoskodni. Furcsa: dupla, sőt, triplaannyit dolgozik velük, mint korábban, a szívének pedig semmi baja.

– Maradjatok hátra egy percet – figyelmezteti őket Morzsi. – Beszélnem kell az András kutyáival, eresszenek át benneteket.

– Ne szórakozz, Morzsikám – legyint Hujber -, mink, ha akarjuk láthatatlanok vagyunk, ott termünk, ahol éppen akarunk.

– Lehet, hogy normál esetben ez így van – replikázik Morzsi -, de a Gál kutyái különös képességűek, a postás Marika is nemrég bugyiban szaladt haza, valami különleges dolog lehetett vele, mert lehúzták róla a szoknyát. Jobb félni, mint megijedni.

– Maradjunk, ha kéri, miből áll az? – fékez le Hollányi. Hujber, bár menne, – ő nem afféle gyáva városi! -, a másik iránti szolidaritásból marad. Hiába hogy járatlan, ügyetlen alak a társa, egyre jobban megkedveli, némelykor egészen jól vág az esze.

Morzsi Gál két kutyájával tér vissza. Jókora teremtések, kuvaszok. Csöndben megszaglásszák őket – Hollányi érezte már acélosabban is magát, s csak akkor oldódik kissé, mikor az egyik megszólal, hozzá intézve szavait: – Mondja, maga nem annak a szemben lévő nőnek valakije?

Hollányi csak néz, fogalma sincsen, miről beszél a kutya, Hujber válaszol helyette: – Dehogynem, az apja annak a csajnak, aki a gyereket szokta szemben tologatni.

Hollányinak Morzsi magyarázza el, mi az ábra: – Kiszagolta, hogy maguk egy család. Mondtam, hogy nem akármilyen lények!

Az egyik ketrecben egy aranyos őzgida ugrik talpra a közeledtükre. Kicsit meg van rémülve, kik lehetnek, és mit akarnak tőle ezek az alakok. Csak akkor nyugszik meg valamennyire, mikor a két helyi ebet meg a velük érkező Morzsit észreveszi. Az odaköszön neki: – Szevasz!

– Szia Morzsi – köszön vissza Őzike. – Sziasztok ti is. Látjátok, milyen jó helyem van itt? András bácsi mindenről gondoskodik.

Hujber Hollányinak magyarázza: – A Gál Andrisé itt minden… Ezt a szegény férget kint a mezőn találta, el volt törve a lába, hazahozta, berakta ebbe a ketrecbe.

– A széna frissen leszórva, enni-, innivaló bőségesen… semmiben sem szenvedek hiányt – büszkélkedik Őzike.

– Beszéljetek már vele, rám nem hallgat! – szól oda a két szellemnek a kutyus.

– Mit beszéljünk vele? Mit mondjunk neki?

Morzsi nekik magyarázza nagy rössel – lányomnak mondom, menyem is értse! – az András bácsi csak azért olyan rendes vele, azért tartja olyan jól, mert a végén le akarja vágni, vadkolbászt akar csinálni belőle!

Őzike, ahogy bír, tiltakozik: – Lári-fári, irigy van, mert neked a Zsolti nem ad eleget kajálni; azért mondod.

Hujber egyből átlátja a helyzetet, csatlakozik Morzsihoz: – Idefigyelj kislányom, igaza van! – Hollányihoz fordul: – Mondja meg neki maga is, magára biztosan hallgat.

– Ha csak barátságból tartana – csatlakozik az előtte szólókhoz Hollányi -, kiengedne, nagy kertet csinálna neked, de így, ilyen szűkös ketrecben…

– Hihetsz neki, ügyvéd! – bizonygatja a vízvezetékszerelő. – Pesti ügyvéd! Ő csak tudja!

De Őzikét nem lehet megingatni a hitében. – Nem hiszek nektek, menjetek innen, nem érdekeltek…

– Figyeljen ide… nyissa ki a ketrecet! – utasítja Hollányit Hujber. – Ugye..? – kérdi Morzsitól. – Hát persze… – feleli az.

– Kiriglizzem? – töketlenkedik Hollányi.

– Ki, ki! Szélesre az ajtaját. Én meg kihajtom. Hess! Hess! Kifelé!

– Nem megyek! – jajong Őzike.

Morzsi először könyörögve kéri: – Menj már, az isten szerelmére!

Hujber rászól: – Ne csak dumálj, ugass rá! Attól megijed. Ti is segítsetek – szól a két kuvasznak.

Azok végre kiélhetik magukat; csaholni kezdenek. Őzike zokog – Gonoszok! – de azért bizonytalanodik, toporog.

Hollányi is hajtja kifelé: – Na végre. El! El innen! Ott az erdő, oda szaladj.

Hujber tudja, hogy a végső lökést a kutyák adhatják meg: – Morzsi, zavarjátok el a haverotokat!

– Menj már! Nem érted? Menj már a francba! – ugatja Morzsi.

Ezt már nem bírja Őzike, kiugrik a ketrecből, s hogy ne kelljen űzőivel – valójában megmentőivel! – tárgyalnia, a kerten át elüget a hátsó földút, s azon tovább, az erdő felé.

Hollányi fellélegzik: – Sikerült!

– Kösz, fiúk – hálálkodik Morzsi. – Aztán a két Gál-féle kuvaszhoz fordul. – Nektek is kösz. – Vissza Hujberhez: – A Zsoltot nem láttátok?

Hujber súgva kérdi Hollányit: – Megmondjuk neki?

– Miért ne?

– Fent van a temetőben, az anyja sírjánál.

Morzsi legyint. – Na, várhatom, mostanában mindig odajár. Megyek, szevasztok.

Szevasz – búcsúzik tőle kánonban Hujber és Hollányi.

Illusztráció: Hornyik Zoltán:Akt a vízben

Folyt. köv.

AZ ELŐZŐ RÉSZEK:

Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír

Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő