Érezzük, hogy minden valódi, aki írta, a valóságban is fejte a tehenet – Csanda Mária kritikája Gerbrand Bakker: Az iker című regényéről.
A természetközeli életről szóló kedvenc könyveink David Thoreau Walden-je és Edward Stachura Szekercelárma című könyve. Míg azonban az ő regényeikben életmódjuk egyfajta kivonulás a társadalomból, lázadás, a holland szerzőnél éppen ellenkezőleg: alkalmazkodás, a családi hagyomány folytatása. Előbbiekben az amerikai szűzföld és lengyel erdőrengeteg a helyszín, esetünkben a holland mélyföld csatornákkal szabdalt füves vidéke.
Helmer, a középkorú holland farmer életének tanúi leszünk, aki apjával él egy tanyán. Apja már nem tud menni, így felköltözteti a ház emeletére, fia pedig berendezi magának a földszinti nappalit. Különös véletlenként a ház átrendezése egybeesik egy levél érkezésével, ami felkavarja a múltat.
Helmer harminc éve elvesztette ikertestvérét, Henket egy autóbalesetben, akinek volt menyasszonya jelentkezik a levélben, majd telefonon és személyesen. Riet, az ikertestvér hajdani kedvese Brabantba ment férjhez, megözvegyült, és most kamaszfiát szeretné elhelyezni Helmernél egy időre.
Az események lassan csordogálnak, megismerjük a tanya életét, a körülötte élőket, tejhordó fuvarost, kisállatkereskedőt, szomszéd családot, visszamegyünk a múltba, amire Helmer emlékezik. A tájképet betöltik az ott élők mindennapjai, melyből nyugalom árad. Tehenek, birkák és tyúkok, tűzégetés, kenuzás, korcsolyázás, bicikli- és kerítésjavítás, a kőrisfán ülő dolmányos varjú, és Helmer kedvencei, két szamár, akik az időnként idelátogató szomszéd gyerekek kedvencei is.
Megérkezik Henk, a kamaszfiú, akit ugyanúgy hívnak, mint az elvesztett ikertestvért, és ahogy ő beilleszkedik a környezetbe, hozzá hasonlóan az olvasó is felveszi azt a lassú ritmust, ahogy a holland kisgazdaság élete folyik már több nemzedéken át. A hömpölygést nem zavarja meg semmi, a tragédiák belesimulnak a természet örök rendjébe, az ikertestvér balesete harminc évvel ezelőtt éppúgy, mint a végelgyengült apa lassú haladása a halál felé a jelenben.
A szöveg lírai és érzékeny, szerencsésen egyensúlyoz a finom lelki rezdülések és a férfias elhallgatások között. Érezzük, hogy minden valódi, aki írta, a valóságban is fejte a tehenet, segített a birkák ellésében, ismeri a szélmalom működését. Helmer ugyanakkor irodalmat tanult Amszterdamban, amíg testvére halála után abba nem hagyta – neki kellett segítenie magára maradt apjának a gazdaságban. Feladta a tanulást szükségből, de mindig érzékenyebb maradt, mint ikertestvére, akit eleve a gazdaság vezetésére szántak.
Henk, a kamaszfiú végül elmegy, már boldogul egyedül is, télből tavasz lesz, másik tejszállító érkezik, és újra felbukkan az a régi alkalmazott, aki szeretetet adott Helmernek, megtanította korcsolyázni és segített átvészelni ikertestvére elvesztését. Lóg a levegőben két szerelem, a szomszéd Ada, jóságosan törődő, ám csúnya, mint Helmer anyja volt, és a még mindig szép egykori menyasszony jóvoltából, aki nemcsak azért kereshette Helmert, hogy fiát gondjaira bízza.
De talán nem is a történet a fontos, hanem az elbeszélés hogyanja. A jó fordítás közrejátszhat abban, hogy gyakran találkozunk egyszerre szép és őszinte mondatokkal, és a végén ugyanazt a nyugalmat érezzük, mint a főhős, aki a fűben heverészve megérzi, egy birka áll mellette: „Lehelete végigárad az arcomon, fűillata van…. Elképzelem, hogy ő is, akárcsak én, az eget figyeli a víz fölött, mely kék, narancsszínű, sárga, helyenként majdnem lila.” Minden megvan.
/Gerbrand Bakker: Az iker. ford. Szőcs Petra. Budapest, Magvető kiadó 2013./
