„Kropper detektívnek már megint fájt a feje, így hát a nyomozást megette a fene, csillagokat látott és hasgatott homloka, hagyta, hogy a boncnok, tegye, mi a dolga.”
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Épp hogy csak belépett Kropper a bűzlő sikátorba, a borzalmas látványtól nyomban elszorult a torka, mivel az áldozat, kit Csepelen egy arra járó munkás talált, rettentő kínok közt szenvedett iszonyú, groteszk halált. A gyűrt arcú orvosszakértő már korábban megérkezett, és most zsebkendőt tartva orra elé Kroppernél lejelentkezett.
„Ötvenes nő az áldozat, túl számos gondon és bajon, ki már oly beteg volt, hogy akár ki is ugorhatott volna az ablakon, ám mégse tette, hisz jól látható, végül mi lett vele, úgy tűnik szegénynek egy pillanat alatt egyszerűen szétrobbant a feje.”
Kropper hökkenten nézett a halottkém szürke szemébe, ám ő csak ismét rábólintott az imént kimondott tényre, miszerint az esetnek nincs értelmes, sem tudós magyarázata, csupán a fejetlen áldozat falra mázolódott vére és agya.
Az ügy persze gyorsan ad acta került, miután a nőről még aznap kiderült, hogy nem több ő, mint csóró csepeli proli, kinek halála ügyében senki sem akar nyomozni, hisz se rangja, se címe, se vaskos bankbetétje nem volt, így teljesen lényegtelen, hogy tegnap még élt, ám mára már holt.
Könnyen lehet tehát, hogy végül Kropper is megfeledkezett volna róla, ha éles elméjű feje meg nem fájdul másnap virradóra, úgy kezdve sajogni, hasgatni és dübörögve zúgni, mintha koponyáját gőzgéppel akarnák megfúrni.
„Matildka drága – kiáltott a rémült házvezetőnőre – hozzon valami jó port e rettentőn sajgó főre!” S Matildka futott, szoknyáját az utcán sár fröcskölte be, ám attól se félt, hogy tán megharapja a patikus ebe, csak berontott, s a szeppent doktorra ráripakodott: „A legjobb fejporából adjon, különben a főbérlőm hamarost halott!”
Kropper a gyógyszertől délre épp csak jól lett, s mire a futár jött, már levest is evett.
„A detektív úrnak alássan jelentem, főkapitányunk sürgősen hívatja” – harsogta a rendőr.
„Ó, te Isten barma, ne üvölts már, kérlek, hisz szétrobban a fejem!”
„Akkor épp úgy járna, mint az a friss tetem, amit egy órája Zuglóban találtunk” – biccentett vidoran szédült fakabátunk, majd kalapot adott a tántorgó Kropperre, s elkísérte őt a zuglói tetthelyre.
A kietlen Fűrész út vérmocskos árkában torz halott hevert késsel a markában. Koponyája szétnyílt, agyveleje szerte, megnézni őt bizony sok rendőr se merte.
„Ismerjük a fickót – szólt a halottkém. – Jellegzetes heg van a bal tenyerén, mit egy régi bunyóban szerzett be az ipse, késelő volt, s gyilkos, mehet a tepsibe.”
Kropper detektívnek már megint fájt a feje, így hát a nyomozást megette a fene, csillagokat látott és hasgatott homloka, hagyta, hogy a boncnok, tegye, mi a dolga. Vén szekér érkezett, rajta bádogtepsi, s a szállítók a hullát kezdték beemelni. Kropper koponyája lüktetett és zúgott, körötte a város fájdalomtól zsongott, ám mikor a hulla a tepsibe került, hirtelen mindenre balzsamos csend terült, s Kroppert sem kínozta tovább a fájdalom.
„Várjanak – kiáltott – mert látni akarom a holttestet, mielőtt a boncházba elviszik, s ott sietve mindjárt a jégre teszik.”
A szállítók morogtak, de nem volt mit tenni, a tepsi fedelét muszáj volt levenni, ám amint ez megvolt, Kropper kíntól rándult, a főfájástól agya ismét csak megzápult, s tántorogva intett: vigyék el a hullát, hisz úgy tűnt, hogy gátolja a nyomozati munkát.
A detektív fájdalma azonnal elmúlt, amint a vén szekér a sarkon befordult, így nyomozónk végre arra is felfigyelt, hogy rajta a közelből mily sok szem legelt. Nők és férfiak, kik épp erre jártak, s engedve a borzongó kíváncsiságnak, szájtátva bámulták a véres tetthelyet, ahol a rémeset múlt éjjel megesett. Hogy mi okból történt, azt Kropper sem tudta, ám mégis felfigyelt az egyik asszonyra, ki fejkendője alól ijedten nézdegélt, ide-oda kapva űzött tekintetét, mint aki attól tart, hogy valaki meglesi, s belőle valahogy a titkát kiszedi.
Mikor a rendőrők végre eltávoztak, a bámészkodók is szépen feloszlottak, ám Kropper egy fa mögül figyelte a nőt, majd árnyékként suhanva követte őt. A szegény asszony – ez jól látszott rajta – félt valamitől, s készült a bajra, mely bármikor, bárhonnan rázúdulhatott, tartása, járása ezért volt zaklatott.
A zuglói utcák még mindig sárban úsztak, már be is sötétedett, bár hatra harangoztak, mikor a nőnek a Sarló közbe érve rémülten torpant meg addig fürge lépte. Kropper a sarokról csak annyit halhatott, hogy benn a sikátorban egy kutya ugatott, mi holtra rémíthette a szerencsétlen nőt, ki akkorát sikoltott, hogy az tépett agyvelőt, s megrázott zsigert, tüdőt, lépet, májat, majd toccsanó hang kelt, s csend lepte a tájat.
A detektív ekkor a revolveréért nyúlt, és a sikátorba lépve bátran előre nyomult, hol rátalált a nőre, ki egyhelyben állva reszketett, egyre csak bámulva azt a kutyatetemet, mely a lába előtt hevert szétrobbantott fejjel, s Kropper tudta jól: nyomozni már nem kell, hisz épp most érte tetten a gaz elkövetőt, ki sikolyával gyilkol, robbantva agyvelőt. S bár Kroppernek ekkor már megint fájt a feje, gondja volt a nőre, hogy száját felpeckelje, zsebkendőjét tömve az iszonyú torokba, mely puszta kiáltással a halál magvát szórta.
A kihallgatás során végül minden kiderült, az asszonyka férje is gyorsan előkerült, eskü alatt vallva, hogy neje biz hárpia, de ezért a bírónak nem kell lecsuknia, hisz más asszony is kárál, ha úgy hozza a kedve, mégse fogják őket minduntalan perbe.
„A Manci jó párom, csak egy baja van néki, folyton fáj a feje, s hiába reméli, hogy egy új szer végre majd csökkenti a kínját, hisz minden kuruzsló csak lefölözte zsírját, kicsalva a pénzünk port s kenőcsöt adott, csakhogy meg kell mondjam, biz egyik sem hatott. Vagyishogy egy mégis: a cigányasszony pora, melyben volt ökörszem, s csótány őrölt tora, békaköpet, gyíkfül, kövér pondró, lárva, na az végre hatott nejem fájdalmára! Bár köszönet nem volt az eredményben túl sok – s most ne tessék hinni, hogy kicsit is túlzok! –, a nőm hangja bizony e szertől megváltozott, s ha dühös volt vagy rémült, hát elhárpiásodott.
Eleinte hangja csak edényt s vázát zúzott, ám hogy több port vett be, már Zuglón is átzúgott, így Csepelre mentünk anyámhoz tanácsért, ám jócskán megfizettünk e botor hibánkért, mert a mama, kérem, a Mancit nem szerette, s főfájós panaszát durván kinevette, mire az én nejem eltátotta száját, s hangja szétvetette a mama koponyáját. Így tudtuk meg kérem, hogy a cigányasszony szere, amitől Mancimnak meggyógyult a feje, hárpiát csinált szegény asszonyomból, kinek sikoltása mindent vérrel mocskol.”
„Hát a késes férfi, kit árokban leltünk?” – kérdezte mogorván Kropper detektívünk.
„Ő gazember volt, kérem, rablógyilkos féle, hogy Mancit kifoszthatja, a bolond azt remélte, ám ráfaragott nagyon a bicskalengetésre, hisz rémült nőm sikolya a fejét széjjeltépte.”
Kropper immár tudta, a rémeset megoldva, szájzár kerül végre a sikító gyilkosra, ki bűvös szerrel élve szörnyeteggé vált, mivelhogy a feje pokolian fájt.
KÉP: The brain Eaters (sci-fi horror, 1958, rendező Bruno VeSota)
