Ungváry Krisztián: Budapest ostroma [kritika]

Ungváry könyvének legfőbb erénye (a történészi pontosság mellett) az, hogy végre tudomást szerezhetünk az ostromzárba szorult katonák és civilek valós tetteiről, sorsáról, szenvedéseiről, sokszor (hála a naplórészleteknek és visszaemlékezéseknek) az érzéseiről is. – Böszörményi Gyula könyvkritikája

A nyugati (elsősorban angolszász) és keleti (szovjet blokk) történetírás, történetmesélés között lényegi különbségek láthatóak. Ha kezünkbe veszünk egy angol vagy amerikai könyvet, mely a II. világháború valamely szakaszáról számol be a történész szemével, a csapattestek, haditechnikai eszközök és földrajzi jellegzetességek adatai mellett rengeteg személyes beszámoló és visszaemlékezés teszi elevenné és emberivé az adott események megértését, átélését. Nem így az egykori Szovjetunióban és szövetséges országaiban írt történészi munkák, melyek szinte az unalomig szárazak, szájbarágósan „adatközlők”, így tehát, mint olvasmányok, tökéletesen halottak. Ennek összehasonlítására kiváló példa Cornelius Ryan Messze volt a híd című kitűnő könyve (pl. 2008, Könyvmolyképző Kiadó), mely a Market-Garden hadművelet történetét mondja el színes, sodró lendületű stílusban, úgy adagolva a hadtörténeti tényeket, hogy azok hitelesek maradjanak, de ne késztessék ásításra az olvasót. Ennek ellenpéldája Zsukov marsall Emlékek, gondolatok (1970, Kossuth-Zrínyi kiadók) című „memoárja”, melynek gyakorlott szemű olvasója hamar észreveszi, hogy itt nem magának a szovjet tábornoknak, inkább a szigorú politikai határok között vergődő történésznek a soraival van dolga, hisz a gyermek- és ifjúkori évek után az író azonnal átcsap a hadtestek, létszámok, felszereléslisták elkeserítően rideg, embertelen felsorolásába, amit olykor a szovjet hatalom dicsőítését zengő fejtegetések szakítanak csak meg. Ez utóbbi „dokumentalizmus” már-már csupán táblázatokból áll, melyek tökéletesen híján vannak az adott harctéren küzdő, szenvedő, hősies tetteket és aljasságokat elkövető emberi történéseknek.
Ungváry Krisztián Budapest ostroma (2013, Corvina Kiadó) című könyvében, mely immár a hetedik, felújított kiadásához ért (magyarul először 1998-ban jelent meg, azóta több angol, német, amerikai fordítása is napvilágot látott, sőt, Oroszország egyik könyvkiadója egyszerűen ellopta a kéziratot, és azt orosz szerző neve alatt jelentette meg!), kísérletet tesz rá, hogy végre elszakadjon a magyar történetírási trendtől, ami –egykori szovjet mintára – csakis száraz adathalmazokat közöl. A kötetben számos részlet található az ostromot átélt szemtanúk naplóiból, visszaemlékezéseiből, s ez elevenné, szívszorongatóan átélhetővé teszi az akkori borzalmakat. Bár részletes képet kapunk az egymással szemben álló magyar-német-szovjet-román seregek összetételéről, erejéről, pillanatnyi helyzetéről is (olykor már-már a hétköznapi olvasó számára riasztóan hivatalos hadtörténeti szövegbe ágyazva), ám ezeket a szükséges, aprólékos kutatómunkával összegereblyézett adatokat rendre megszakítják a már említett visszaemlékezések. Hogy Ungvárynak mégsem sikerült teljesen elszakadnia a magyar-szovjet történetírói trendtől, s olykor bizony az ő szövege is fárasztóvá, szárazzá válik, könnyen megbocsájtható. Jó volna még több naplószemelvényt, interjúrészletet olvasni a lapokon, de ha a szerző ennyit tartott elégségesnek, legfeljebb annyit tehetünk, hogy magunk próbáljuk beszerezni azokat. Szerencsére ehhez komoly segítséget nyújt a kötet végén található forrásgyűjtemény.
Ungváry érezhetően igyekszik elfogulatlan történészként tekinteni a feldolgozandó eseményre, ám közben mégsem válik „sunyi”, a kellemetlen vagy kérdéses tények mellett laposkúszásban elsurranó dokumentátorrá. Egyértelművé teszi, hogy az ostrom alatt a magyar katonák és nyilasok által elkövetett gyilkosságokat, tömegmészárlásokat aljas, gyáva és undorító tettnek tartja. Szigorúan elválasztja egymástól a valóban hősies bátorságról tanúskodó harccselekményeket végrehajtó magyar katonák (pl. az ejtőernyősök) tetteit, és a nyilas csoportok bűncselekményeit. Külön értéke a kötet hetedik kiadásának, hogy a szöveget nem csupán az időközben előkerült vagy pontosított friss adatokkal, de egy egészen új fejezettel is kibővítette, mely (a kissé körülményeskedő) Budapest ostroma emlékezetének változásai a mai magyar emlékezetkultúrában címet viseli. Ungváry ezt azért érezte szükségesnek, mivel a rendszerváltás óta eltelt időben az ostrom témája a mai napig sem került a magyar köztudatban az őt megillető, hiteles helyére. A politikai pártok „fáznak” a témától. A szocialista baloldal továbbra is egyértelműen felszabadításnak tekinti a szovjet csapatok érkezését (ami bizonyos szempontból igaz is), míg a mérsékeltebb jobboldal igyekszik kerülni a témát, a szélsőjobb viszont – átesvén a ló túlsó oldalára – megemlékezéseiben a nyilasokat magasztalja, megfeledkezve arról, hogy még a Budapestet védő SS parancsnokok közül is jó néhányan elítélték Szálasi csürhéinek rémtetteit.
Ungváry Krisztián könyvéből megtudhatjuk, mi az a „rohamvíz” és „csaszi”, valamint azt is, hogy milyen végtelenül zavaros volt a helyzet a „Budapest Erőd” ostromának idején. A történelmi tényeket sorra véve egyértelművé válik, hogy a Hitleren Sztálingrád óta egyre inkább elhatalmasodó paranoia épp úgy oka volt fővárosunk totális pusztulásának, mint Szálasi aljas lelketlensége. A nyilas bábkormány vezetője, aki minden megnyilvánulásában (magánbeszélgetések, a német felsővezetésnek küldött üzenetek, sőt, nyilvános beszédek során is!) csak úgy emlegette Budapest lakosságát, mint „civil csürhét”, épp olyan őrült volt, mint az őt hatalomra segítő náci diktátor. (Elgondolkodtató, vajon ezek az emberek milyen jövőképet dédelgethettek magukban? Valóban úgy hitték, hogy a végső győzelem után a „civil csürhe” boldog lehet a hatalmuk alatt? Rettegésre alapozva nem lehet birodalmat, országot építeni, ám úgy tűnik, az őrületnek van olyan határa, amit átlépve az adott katona már csak háborúban tud gondolkodni.)
Ungváry könyvének legfőbb erénye (a történészi pontosság mellett) az, hogy végre tudomást szerezhetünk az ostromzárba szorult katonák és civilek valós tetteiről, sorsáról, szenvedéseiről, sokszor (hála a naplórészleteknek és visszaemlékezéseknek) az érzéseiről is. Az olvasó hamar rá fog ébredni (kivéve, ha valamely szélsőséges politikai eszme híveként, és nem egyszerű, nyitott értelmű emberként lapozza a kötetet), hogy ott és akkor semmi nem volt fekete és fehér, jó és rossz, azaz egyértelmű. Torokszorító szembesülni a magyar katonák hősiességével, az egyetemi rohamzászlóalj véres elhullásával, a 12-15 éves cserkészgyerekek géppuskatűzbe hajszolásával. Rossz ügyért harcoltak, de önfeláldozásuk közelről nézve még így is szívbemarkoló. Megtudhatjuk, hogy az emberhiánnyal küzdő német erők ekkor már politikai foglyokat is besoroztak az SS-alakulatokba, így egymás ellen harcoltak a szovjet és a német kommunisták. Az utóbbiak közül sokan – néha egész századok – szöktek át az „elvtársakhoz”, akik azonban épp úgy bántak velük, mint a többi hadifogollyal, ami – tekintve, hogy kémek lehettek közöttük – tökéletesen érthető is. Értesülhetünk róla, hogy Guderian vezérezredes parancsba adta: Budapest védőit lássák el Karl May regényeivel, hogy azokat tanulmányozva a német katonák „elsajátíthassák az indián harcmodort”. Ungváry könyve által megemlékezhetünk a nádasba szorult orosz katonákról, akik faágakból keresztet eszkábáltak, így próbálva meggyőzni a magyar katonákat, hogy lemészárlásuk esetén nem kommunisták, hanem „jó keresztények” vére tapad majd a kezükhöz (23. o.). Felvillan az SS-dandárparancsnok képe, aki Lengyelország óta úgy harcolt minden fronton, hogy a vállán kedvence, egy kismajom ült (29. o.). Olvashatunk Malinovszkij és Tolbuhin rivalizálásáról, a szovjet katonák óramániájáról, a fogságba esett magyar tisztet titokban keksszel etető orosz őrről, a lemészárolt parlamenterek valódi sorsáról, és arról a gyönyörű, szőke magyar lányról, aki a német parancsnokság folyosóján fekve könyörgött a jelentéstételre igyekvő Wass Dénesnek, hogy lője agyon, mert egy robbanás mindkét lábát leszakította (156. o.).
Ungváry Krisztián Budapest ostroma című kötete kiváló történészi és emberi munka, így aki valós képet akar kapni Magyarország történelmének egyik legborzalmasabb, legmegrendítőbb időszakáról, jól teszi, ha fellapozza. S ha e könyv napjainkban csak néhány embert – aki más-más (esetleg politikai) nézetből olvassa – beszélgetésre, egymás gondolatainak, érzéseinek, érveinek meghallgatására bírna, máris kicsit elviselhetőbbé válna a tudat, hogy mennyire értelmetlen is volt a főváros lakóinak, védőinek és elfoglalóinak felfoghatatlan szenvedése és áldozata.