„Keze szépen ápolt, körme megreszelve, arca, nyaka, válla Lux krémmel bekenve. Hálóinge selyem, rajta drága csipke, a háztartását cseléd, s nem ő maga vitte.”
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
A Kispipacs utcában, hol villák sora állt, egy októberi éjjel akasztott nőt talált a lámpagyújtogató, ki letéve a szolgálatot, egy vaskos ágon lógva találta meg az áldozatot. (Mármint a hulla lógott le a fáról, nem a lámpagyújtogató, kinek neve egyébként ifjabb Traszvacsek Manó.)
A rendőrség persze nyomban a helyszínre sietett, hol Kropper detektív a szemének alig hihetett, hisz a nő, ki kötéllel nyakában ide-oda lengett, e zord éjjen mást nem viselt, csak lenge hálóinget.
„Ha nem volna már hulla, hát sajnálnám a hölgyet, mert reggelre jól megfázna, s akkor szedhetne köptetőket!” – kuncogott egy rendőr, Kovács Kettő Lajos.
„Egyenruhásnak, fiam, beszélni így nem ildomos!” – mordult Kropper máris a pimasz fakabátra, majd felnézett az ágra, s azon a hullára. – „Sehol létra nincsen, sem sámli vagy bármi, amin az asszonyság fel tudhatott mászni” – mondta a detektív rekedt sóhajtással. – „Jó lesz igyekeznünk az azonosítással” – tette hozzá aztán, majd intett a rendőrnek, oldja ki csomóját a gyilkos kötélnek.
Másnap délben Kropper bement a boncházba, hol sietős pillantást vetve a hullára elkérte az aktát, s beleolvasgatott, majd feltette a kérdést: ki lehet a halott?
„Keze szépen ápolt, körme megreszelve, arca, nyaka, válla Lux krémmel bekenve. Hálóinge selyem, rajta drága csipke, a háztartását cseléd, s nem ő maga vitte” – hadarta a boncnok a hulla fölött állva. – „Borban pácolt borjú volt a vacsorája, hozzá pezsgőt ivott, jó francia márkát, majd kapkodva, s mezítláb hagyta el a házát, mit jól mutat a talpán e néhány sérülés…”
„Volt-e rajta máshol bármilyen ütés?” – vágott közbe Kropper, s az orvos így felelt:
„A rendőrség a hóban sok hajszálat is lelt, mit erővel kitéptek, míg bántalmazták őt, a fáig elhurcolva a szerencsétlen nőt, ahol aztán tőle elvették gyűrűjét, ám nyakában feledték ezüst keresztjét.”
A detektív ezt hallva mást nem tehetett, a nőről a lapokba egy képet tetetett. Reggelre az ügynek lett is eredménye, a szegény nőnek végre jelentkezett a férje.
„Ön tehát Gabajda úr, hites minőségellenőr? Lakik Kispipacs utca három, bejárat a kert felől?”
„Valóban az vagyok, kinek mond, bár köze hozzá aligha van, s durva kérdezősködése igencsak zavar mély gyászomban, mely már így is túl sok kegyetlen fájdalmat okozott, mivel otthonomba hitvesem halála fejetlen káoszt hozott. El se hinné: a cseléd csak sír, a szakácsnő bánatában főzni rest, így vendéglőből vagyok kénytelen hozatni estebédre némi húslevest, mely mellé senki nincs, ki a napi sajtót letegye, mert nejem bosszantó halála által sajna felborult éltem rendszere.”
A nyomozó csendben nézte, s hallgatta a szikár férfiút, kinek tekintetében – ha volt is valaha – az élet derűje rég kihunyt, átadva helyét az eszelős, sőt végzetes rendmániának, mely szerint egyetlen görbült hajszál elég, hogy kikiáltass páriának.
„Nézze, nyomozó, ön mint a törvény embere biztosan megérti, mily fontos oszlopa társadalmunknak ama férfi, ki hites ellenőrként minden kihágásra azonnal lecsap, legyen az új frizőr vagy tubusból kispórolt ketchup!” – Midőn Gabajda úr vallomásában idáig érkezett, a kimért jó modorról már egészen megfeledkezett, s üvöltve, karját lengetve szórta szerte őrültségeit, sorra megvallva mind jogosnak hitt bűntetteit. – „Hisz megmondtam néki én, mikor egy éve nőül vettem őt, hogy mérték szerint benne találtam meg a tökéletes nőt, ki alkatában, szemszínében, s hajának elrendezésében maga volt az ideál, ám ha bármi változni fog rajta, a minőségellenőr joggal revideál, s megvonva tőle gyűrűt, nászi ágyat s lepedőt, törvény adta hatalmánál fogva nyomban felfüggeszti őt!”
A tomboló Gabajdát végül hat rendőrnek kellett lefognia, s közös erővel, kínkeservvel a cellába bevonszolnia, ám az őrült ellenőr még ott is tovább ordítozott: „Mikor megláttam őt, kezembe ragadtam azt az új hajzatot, s annál fogva rángattam, húztam ki őt a hóba, majd nyakába hurkot vetettem, s az ágon hagytam lógva!”
Később a detektív jelentéstételre a főnökéhez ment, ám a kapitány az esetből elsőre valamit mégse érthetett, hát Kroppert kérdezte: „A férjnek végül is mi volt a baja?”
„Azt hiszem, csupán csak annyi, hogy nem tetszett néki az új frizura.”
KÉP: House on haunted hill (horror thriller, 1959, rendező William Castle)