Anélkül, hogy letépte volna a kulcsot a halott nyakából, kilépett az utcára, lehúzta a bugyiját és odapisilt a Dritte Bank bejáratához. – Büky Anna novellája.
„Sem gazdasági, sem erkölcsi válság nincsen. Világunkban minden rendben. Világunk a lehető legjobb.”
„Válság pedig nincsen” – bíztatta magát Viola kétségbeesetten, csak ne kellett volna annyira pisilnie. Már huszonöt perce ült a tárgyalóban az ügyfelekre várva. Kalaposékat a Rostás család követte, utánuk Kolompár Pamela, majd Kiss B.Ödön és Szopoly Barna voltak beírva. Egy esetre Viola a Ph.D C.Sc. DLA fokozattal bíró ügyvéd, az állam képviselője fél órát szánt. A csúszás azonban azt jelentette, akár az egész délutánt is ott tölthette Komorócon, a Dritte Bank Fő utcai fiókjában, étlen szomjan. Nem beszélve arról, hogy megérkezésekor az ajtóban Kovács Gina Claudia fiókvezetőnő várta, aki azonnal felvilágosította a két és fél órát utazó Violát, hogy náluk a bankban van egy zárt tér, ahová csak a helyi alkalmazottak mehetnek be:
– Hová fejlődne a világ – szólt a sötét kiskosztümjéből kidagadó Gina Claudia – ha mindenki úgy és ott intézné a dolgát, ahogyan az éppen jól esik neki. Mi, akiknek pozíciójuk van, ezt nem engedhetjük meg.
– De nekem most muszáj! – mondta hangosan Viola, miközben rápillantott Gina Claudia arcára… Nem marad elrejtve, hogy milyen lénnyel van dolgunk – villant át az agyán, és zavarában egyik lábáról a másikra állt.
– A szabály, az szabály – folytatta a nagy Gina. Vagy talán nem ismeri a kedves ügyvédnő a bejárat mellett függő banki rendszabályzatot? Ajánlom figyelmébe a kisbetűs részt a huszonharmadik oldal második bekezdésétől az ötödikig. Ez kimondja: „Amennyiben az ügyfél vagy/és annak kísérője, hivatalos és/vagy magánszemély nem hasmenés közben vagy éppen hányással a szájában érkezik meg a fiókba, akkor a zárt tér használatát a fiókvezető – (vagy nő) saját belátása szerint megtilthatja, betilthatja.”
– És én ezt meg is teszem. Minket is köt az EU – fejezte be mondandóját Gina Claudia s hogy izgalmát enyhítse megpaskolta a csecsemőmirigyét. Itt a nyakában őrizte ugyanis a vécékulcsot, az anyagvilág kincseihez való hozzáférés eszközét. „Azé a hatalom, aki a kulcsot birtokolja” – ezt a mondatot „Az erő” című könyvben olvasta, éppen azon a napon, amikor kinevezték a fiók élére. Gina Claudia, aki bankiskolát végzett a pusztaszederkényi Heredében azonnal megértette, hogy a harminchatosból most negyvenöt és felesre változó svájci lábak következtében ugrásszerűen megnövekszik a bankban megforduló nyomorultak száma, s ezek majd mind vécére akarnak menni, mert nem bírják a feszültséget. Így is történt.
– Kedves ügyvédnő, higgye el nekem, annak idején örömmel írták alá a papírokat. Azok voltak aztán csak a vidám napok, amikor a kollegákkal bonusz ügyben buszokkal bejártuk a falvakat, s Makk Márton buszsofőrünk a mikrofonba mondta:
„Közhírré tétetik! Aki itt aláírja, az jól jár!! Az megveheti a vályogházát, kibővítheti a tyúkólját, építhet bele galériát vagy az ágya mellé az oltár helyére beállíthat egy plazmatévét!! Nincs kockázat, hiszen már a szomszéd falu minden lakosa aláírt!! Amit pedig sokan csinálnak, az csak jó lehet!! A sok ember nem tévedhet!! Itt írjátok alá, és két hét múlva a Dritte Bankos számlán a pénz!! Közhírré tétetik!! Aki itt aláírja, jól jár!!”
– Higgye el nekem – ismételte magát Gina Claudia -, el se olvasták, hogy mi van a kisbetűs részben. Mi csak segítettük őket: a közüzemi dolgozókat, a csirkeüldözőket, a fémipari lemezhulladékleszedőket vagy a feketemosogatókat. Most meg csak áramlik ez a tömeg visszafelé. Nem bírják a feszültséget, mind azt szeretné, vegyük vissza tőlük az áhítva vágyott tulajdonukat. Pedig mi senkit sem kergettünk fegyverrel, hogy írják alá a hitelszerződéseket, minden a legnagyobb korrektséggel zajlott – fejezte be elégedett mosollyal az arcán Gina Claudia, és megforgatta a kulcsot a nyakában.
– Megérti ugye, hogy nem nyithatjuk ki a zárt teret. Maga majd keres a szükségleteire egy kávézót.
Fél órás késéssel megérkezett Kalapos Richárd és neje, s szépen sorban a többiek. Szignózták a papírokat, átadva így az államnak a korábban megvásárolni kívánt ingatlanjaikat. A dokumentumokat megint csak nem olvasták el. A kisbetűs részt sem.
„Állomosítanak téged is, és téged, mindnyájótokat” – s azon morfondírozott magában Viola amíg aláíratott, hogy szólni kellene, kiáltani, lázadni, petíciót szerkeszteni, kimenni a barikádra, s onnan harsogni együtt oly erővel, hogy a szellemvilág lényei is meghallják, s az emberek segítségére siessenek. Azoknak a segítségére, akiknek nem volt elég önbizalma és kiszolgáltatták magukat, az életüket az embertársaiknak:
„Liberté, Égalité, Fraternité” – hallotta a tömeg morajlását a fejében Viola – miközben talán jól sejtette, hogy közösséggé az tesz, amikor már semmit sem viszünk magunkkal, mert mindent hátra kell hagynunk. Tehetetlen dühében nőttön-nőtt a hólyagja. De mit tehetett volna ő, aki az állam képviseletében érkezett? Hiszen életünk során mindnyájan a legjobb tudásunk szerint élősködünk. S akkor Violának eszébe jutott Swami Havalkapindi, indiai jógi, akit tizenhat éve nem láttak sem folyadékot inni, sem ürítkezni, mert erős önfigyelemmel képes volt megszüntetni az anyagcseréjét. Ez lenne a megoldás? S míg az ügyfelek aláírtak, addig ő minden erejét megfeszítve belekezdett a koncentrációs gyakorlatba. Lassan megérezte, hogy már nemcsak a devizahitelt és az államot utálja úgy általánosságban, en bloc, ahogyan csak egy ügyvéd képes utálni az általa képviseltet, hanem egészen konkrétan minden ellenszenve Gina Claudiára irányult. Amikor három órával később az utolsó megnyomorított is elhagyta a tárgyalót addigra Viola már pontosan tudta, hogy van megoldás: a hiteles kommunikáció. Hiszen nem véletlenül lett ő ügyvédnő, az igazság bajnoka: „Liberté, Égalité, Fraternité”. Mostanra pedig egy nyomorult komoróci zárt teret sem tudott áttörni.
Amikor végre elhagyhatta a tárgyalót, már nem Viola lépett a kijárathoz, hanem egy robbanásra kész hólyag. Egy óvatlan pillanatban magához rántotta a biztonsági őr pisztolyát s a közeledő Gina Claudiára célzott. A ravaszt háromszor húzta meg. Egyet a szabadságért, egyet az egyenlőségért és egyet a testvériségért. Anélkül, hogy letépte volna a kulcsot a halott nyakából, kilépett az utcára, lehúzta a bugyiját és odapisilt a Dritte Bank bejáratához.
Amikor évekkel később Dr. Rubin Viola nyugalmazott ügyvédnő memoárjában visszaemlékezett, a Komorócon töltött délutánt élete egyik legkedvesebb emlékeként tartotta számon. Lám, lám… a hiteles kommunikáció néha egy angyalból is előhívja az ördögöt.
Jó magaviselete miatt előfordult, hogy hétvégére elhagyhatta a zárt teret, az egri női börtön celláját.
Álmában a Bastille egy tornyában élt. Kilátással a Szajnára.
Vive la liberté!!
Illusztráció: Jeanneke Pis (A pisilő kislány)
