A megoldásért satíroznék is a táblára, előhívnám a gyerekkort, a kitaposott szandálokat, a csabai termálfürdő gyógyvizét, ahol heves pancsolásaink miatt ránk szólt az úszómester, hogy hagyjuk el a medencét, ha nem bírunk magunkkal, mint a fáradt, asztmatikus öregek: másképp viselkedni. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Még néhány percet vártam a döntéssel. Mert nem annyi, hogy kimondom: Szeged. Nem annyi, hogy a napsütötte városra gondolok, vagy eljátszom a gondolattal: az olvadások, esőzések hatására a Tisza is minden bizonnyal kitért a hitéből – mindenesetre különös lenne ilyen állapotában látni. Leguggolni a rakpart tetejére, ráfeküdni a hullámokra, a koszos hordalék által átszínezett folyóra tekintettel. Persze ez metaforája, nem is annyira torz tükre lehetne jó néhány agyonhajszolt évnek. Mintha ünnepre készülnék, búcsúztatásodra: a csónakba megszegetlen kenyér kerülne és a levelek, amiket írtam, olvastam, és apró darabokra tépek, ha még néhány percet vártam volna akkoriban a döntéssel. Vajon jól alakul-e a sorsod itt, ebben a vidéki nagyvárosban, ahová egyszer a táncegyüttesed után hoztalak, és nehogy lekéssed a fellépést, padlóig nyomtam a gázt, kihúzattam minduntalan a motort az idő relatíve legjobb kihasználhatósága érdekében. Vajon úgy hordod-e még mindig a frizurádat, amit a pattanásig feszült idegállapotod ellenére mégis kitartottál az ablakon, játszani vele a szélnek. Hosszú, hosszú csönd következik. Aztán uszály halad át a folyón, tekintélyes hasát a víztömegre engedi. Méla filozófus, aki csak az étkezések legeslegvégén szólal fel, összefoglalva a vitát, a levonható következtetéseket, gondolom, így, könyökömet térdemre, arcomat kézfejemre hajtva. Hosszú, hosszú lélegzetvétel-szünetek. Mintha a nyilvánvaló sorrendet is figyelni kellene: mi volt előbb, a folyó vagy a medre a folyónak. Figyeld, hogy utóbb miért hajlik dönthetetlenbe ez a kérdés. Mert utóbb már másként kérdezed: két élet egy felől – lehet-e valaha egy. A megoldásért satíroznék is a táblára, előhívnám a gyerekkort, a kitaposott szandálokat, a csabai termálfürdő gyógyvizét, ahol heves pancsolásaink miatt ránk szólt az úszómester, hogy hagyjuk el a medencét, ha nem bírunk magunkkal, mint a fáradt, asztmatikus öregek: másképp viselkedni. Teherhordó- és bíró napokat, heteket, hónapokat hívnék elő, mikor még teljesen egészséges voltam, és ha hozzám bújtál, téged irigy férfiszemek követtek, engem pedig nők akartak magukban tudni. Hogy hirtelen minden visszájára fordult: előállítója és elszenvedője lettem egy traumának, aminek nevet segíteni már nem adtál. Dolgozol, élsz, szeretsz, szeretkezel: mindezek Szegedhez kötnek. Engem pedig egy telefonhívás egészen közönyös hangja arra invitál: csatlakozz ehhez a vidéki rendezvényhez, április 15-én, este nyolc óra magasságában – jó lenne, ha érkezel. Mintha anyám kórházi lépéseihez kellene visszakeresnem a viselkedési formákat: tétova, mélabús, feszélyezett, tétova. Azt hiszem, ahová érkezni lehet, oda régen nem indulni kellene, mert így megint nem foglalható össze. Csak néhány percig az áradáshoz nőni, alázatosan, a kiterjedést hallgatva, és hogy hiába teszed föl, minden ilyen föltevéssel a távolság növekszik. A távolság: mérhető, letagadható. Mégis eltűnsz, mielőtt befejezése annál emberibb lehetne.
