avatar
2013. április 3. /

Krétarajz délutáni aszfalton

evelleiA magány tömbökben érkezett,

mint ebédidőben a többiek a társalgóba,

amit hol tornateremmé, hol nagyteremmé

alakítottak át az igények szerint,

az asztalokat a falak mellé tolva,

hogy ne akadályozzák a nyílt és őszinte

kommunikációt. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

Kényelmes volt és praktikus,

mint ott minden megoldás. A falakon

híres festmények utánnyomásai,

Gauguin meg néhány ismeretlen,

a lényeg az volt, hogy minél színesebb

legyen, élénkítés végett, mert egyébként

a szürkére mázolt fal és a barna kockás

linóleum túl nyomasztó kombináció

lett volna, aminek nincs jó hatása

a kedélyállapotra, és ez különösen fontos.

Délutánonként sokféle program közül

lehetett választani, irodalom, zenehallgatás,

bár a legtöbb mindig elmaradt,

a szombatok és vasárnapok süppedős

csöndjét így nem zavarta semmi.

A magány tömbökben érkezett,

mint ebédidőben a többiek a társalgóba,

amit hol tornateremmé, hol nagyteremmé

alakítottak át az igények szerint,

az asztalokat a falak mellé tolva,

hogy ne akadályozzák a nyílt és őszinte

kommunikációt. A büfében csokis csigát

lehetett kapni száznyolcvan forintért. Finom volt,

mindent feledtetően édes, beleragadtak

a gondolatok, puha morzsák a fogakba.

Aztán a rácsok. Fehér rács minden ablakon,

még a földszintieken is, minden eshetőségre

fölkészülve, az összes nyitható ablakon,

kivéve egyen, de ott mindig volt valaki,

egy álmos, de azért türelmes nővér,

vagy ha nem, kulcsra zárták az ajtót,

kivéve egyszer. Akkor már nagyon régóta

nem történt semmi. A piros pecsétes

takarók hóbuckái között lustán

mászkált a napfény. A közeli térről

tompábban hallatszott a harangszó,

mintha óvakodott volna fölverni

az alvó utca csöndes házait,

szemben a hőségtől sárga és remegő

csipkefüggönyök, szemet bántóan színes

muskátlik, cserépben, olyan közel,

szinte át lehetett volna sétálni kényelmesen,

senki nem vette volna észre, nem volt ott más,

csak a lágy aszfaltban ottfelejtett lábnyomok,

mintha szóltak volna neki, hogy induljon,

és épp alatta véres tollcsomó a járdán.

A napsütéstől forró volt a párkány.

Megosztás: