mint ebédidőben a többiek a társalgóba,
amit hol tornateremmé, hol nagyteremmé
alakítottak át az igények szerint,
az asztalokat a falak mellé tolva,
hogy ne akadályozzák a nyílt és őszinte
kommunikációt. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Kényelmes volt és praktikus,
mint ott minden megoldás. A falakon
híres festmények utánnyomásai,
Gauguin meg néhány ismeretlen,
a lényeg az volt, hogy minél színesebb
legyen, élénkítés végett, mert egyébként
a szürkére mázolt fal és a barna kockás
linóleum túl nyomasztó kombináció
lett volna, aminek nincs jó hatása
a kedélyállapotra, és ez különösen fontos.
Délutánonként sokféle program közül
lehetett választani, irodalom, zenehallgatás,
bár a legtöbb mindig elmaradt,
a szombatok és vasárnapok süppedős
csöndjét így nem zavarta semmi.
A magány tömbökben érkezett,
mint ebédidőben a többiek a társalgóba,
amit hol tornateremmé, hol nagyteremmé
alakítottak át az igények szerint,
az asztalokat a falak mellé tolva,
hogy ne akadályozzák a nyílt és őszinte
kommunikációt. A büfében csokis csigát
lehetett kapni száznyolcvan forintért. Finom volt,
mindent feledtetően édes, beleragadtak
a gondolatok, puha morzsák a fogakba.
Aztán a rácsok. Fehér rács minden ablakon,
még a földszintieken is, minden eshetőségre
fölkészülve, az összes nyitható ablakon,
kivéve egyen, de ott mindig volt valaki,
egy álmos, de azért türelmes nővér,
vagy ha nem, kulcsra zárták az ajtót,
kivéve egyszer. Akkor már nagyon régóta
nem történt semmi. A piros pecsétes
takarók hóbuckái között lustán
mászkált a napfény. A közeli térről
tompábban hallatszott a harangszó,
mintha óvakodott volna fölverni
az alvó utca csöndes házait,
szemben a hőségtől sárga és remegő
csipkefüggönyök, szemet bántóan színes
muskátlik, cserépben, olyan közel,
szinte át lehetett volna sétálni kényelmesen,
senki nem vette volna észre, nem volt ott más,
csak a lágy aszfaltban ottfelejtett lábnyomok,
mintha szóltak volna neki, hogy induljon,
és épp alatta véres tollcsomó a járdán.
A napsütéstől forró volt a párkány.
