Háromtagú zenekar. Dob, ritmusgitár, meg egy basszeros: vallásos meg érzelmes számokat játszanak. A hangzás korrekt, nem bonyolult, de nagyon rendben van, gyógyír kereskedelmi rádióktól és tehetségkutatóktól frusztrált füleinknek. Szól, mint Máté Péter legjobb korszakában. (Mészöly Ági riportja)
A közönség mégis távolságtartó. Kíváncsi, talán nyitott is, mégis érezhetően ódzkodó: a színpadon zenélő, illetve még csak tébláboló férfiak ugyanis egytől-egyig bűnös emberek. És nem a megszokott, hétköznapi módon bűnösök, hanem úgy tényleg, igazából. Bűnözők. Börtöntöltelékek. A Balassagyarmati Fegyház és Börtön lakói.
A rövid koncert után Hesna, a Bábel szerkesztője néhány mondattal bemutatja a Mesekör produkciót, elmeséli létrejöttének körülményeit. Köszönti Büky Dorottya és Kóródi Mária pszichológusokat és István Gyöngyi nevelőt, valamint Feldmár Andrást, a projekt szellemi atyját. És a „fiúkat”, akik az Igazmondó Laci című mesejátékot megírták, megzenésítették, színpadra alkalmazták és játszani fogják.
Nem azok a kimondottan szolid, polgári arcok, na. Pesti értelmiség ilyet elvétve lát, legfeljebb ha a saját komfortzónáját jelentő kávéház-szigetkör-artmozi háromszögből kilépve betéved, mondjuk, egy angyalföldi fitness-terembe. Ott már vannak ilyen fickók, kigyúrtak, kivarrtak, rövid hajúak. És ott rendben is vannak nagyjából, na de az Aquarium színpadán?! Persze, ez nem igazi színház, műkedvelés, drámapedagógia, terápia. Úgy talán, gondolja a saját előítéleteit fel sem ismerő nézőközönség: még kíváncsibb lesz és talán nyitottabb is. De még mindig ódzkodó.
És az is marad, bár nem sokáig. Néhány perc, és a Mesekör előadása mindenkit – nagy és elhasznált ez így, de – magával ragad. A színpadon a fiúk komédiáznak, a vásári előadások legszebb hagyományait felelevenítve. Mindenféle díszlet nélkül, minimális jelmezzel hozzák a mesejáték szereplőit, akik talán nem bonyolult figurák, de mindenképpen élő, hiteles karakterek. A történet egyszerű, a népmesei toposz-készletet használja fel és aktualizálja a huszonegyedik század, de legfőképpen a Balassagyarmati Fegyház és Börtön lakóinak mindennapjaira és történetére.
És ez – bár remekül hangzik – még semmi. A darab, az előadás ugyanis egyszerűen jó. Humoros. Megható. Találó. Humoros megint. A bűnbeesés-bűnhődés-megbocsátás történtét mondja el, a fogvatartottak szemszögéből, nézőpontjából.
A közönség egyre kevésbé „kíváncsi és nyitott”. És már csak alig-alig ódzkodó. Kezd úgy viselkedni, mint egy normális közönség: kacag és elérzékenyül, mikor mi van soron. A zenei betéteknél ritmusra mozdulnak a lábak. A rap-részleteknél állak esnek lefele, ezt mi itt Pesten költészetnek, slam poetrynek hívjuk, és nagyon menőnek tartjuk mostanság. Szerinted az a tetkós kölök írta? Na ne már.
Vastaps, az a minimum. Mindenféle udvariasság nélkül, kényszeredettség nélkül, elfelejtve a körülményeket és azt, hogy ez egy alapvetően amatőr társulat. A produkció ezt érdemli, punktum.
Mikor a darabnak vége, már úgy érezzük, nem érhet minket túl sok meglepetés. Azt gondoljuk, kíváncsiságunkat és nyitottságunkat elfogadásra cseréltük, az ódzkodásnak meg már tényleg annyi, jöhetnek a kérdések.
Először tapogatózó, bátortalan, általános kérdések persze, aztán lényegbevágók, néha nem kifejezetten tapintatosak is. És a fiúk, a fogvatartottak, a rabok, válaszolnak. Minden válaszukkal hitet tesznek amellett, amit már a darabban is eljátszottak: a bűnös ember megtisztulása, a változás lehetősége mellett. Végtelenül egyszerűek és fájdalmasan hitelesek. Őszinték: nem szépítenek semmit. Büszkék: tudják, hogy az út, amit a Mesekör és a segítő munkatársak segítségével megtettek, elismerésre méltó. Öntudatosak, mégis szerények. Bölcsek.
A kérdések jönnek és jönnek, végeláthatatlan sorban. És egy kérdező sem felejti el megköszönni az élményt, a darabot. Valaki végre ki meri mondani, milyen előítéletekkel érkezett ide. Illetve, persze, teljesen kíváncsian és nyitottan, de mégis. És ettől még jobban felbátorodik a közönség. Egyre jobban belejön a kérdezésbe, a „fiúk” pedig mintha minél kényesebb lenne a kérdés, annál szívesebben válaszolnának. Mert végre igazán fontos dolgokat mondhatnak el: hogy a Mesekör, a játék, színt hozott a mindennapokba, hogy híd az otthoni családokhoz, hogy nem egy esetben itt szembesültek először azzal, hogy nekik, mint embereknek értékeik is vannak. Hogy a játék felszabadít, még akkor is, ha a falak megmaradnak. Hogy önmaguk megbecsülése után megtanulták egymást is megbecsülni, figyelni és együttműködni. Hogy hitet, jövőt kaptak.
Nagy szavak, könnyek és kaparó torkok. Valahogy semmi sem hangzik elcsépeltnek és hiteltelennek a Balassagyarmati Fegyház és Börtön fogvatartottjai szájából. A legszerencsétlenebb, legnaivabb kérdésre – van belőle néhány – is őszintén reagálnak.
Észre sem veszi a közönség – aki már egyáltalán nem kíváncsi és nyitott, hanem szimplán és egyszerűen le van nyűgözve – hogy a kérdezz-felelek már majd két órája tart. Hesna berekesztené az eseményt, de a „fiúk” – akiket Feldmár András (aki meglehetősen szakadozó internetes kapcsolaton követte az előadást és a beszélgetést) „férfivá” avatott – még Nőnap alkalmából eljátszanak egy utolsó számot.
Közismert Halász Judit dal. És a közönség nagy része együtt énekel a színjátszókkal, állva tapsol, és elfelejti, hogy három órája még bármitől ódzkodott. Együtt énekel a furcsa, kigyúrt, büntetést töltő srácokkal, akiket nem bűnösöknek, hanem embereknek látnak elsősorban. Énekel, és hisz abban, hogy a játék, a mese megszabadít, megváltoztat, jobb emberré tesz.
Fotó: Réthey-Prikkel Tamás
