Vajon az írek New Yorkba érkezésük után miért nem látnak többé elfeket és goblinokat, a magyarok lidérceket és igliceket, a kínaiak sárkánydémonokat, a törökök dzsinneket?
Neil Richard Gaiman, az 1960-ban, kelet-európai zsidó családba (dédnagyapja még 1914 előtt emigrált Antwerpenből) született angol író bizony zseni. Aki ismeri a műveit és szereti a fékevesztett kalandozásokat az emberi fantázia, vagyis a mélylélektan (a kettő egy!) területein, az tisztában van ezzel a ténnyel. Aki kissé kritikusabb, esetleg szakmai szemmel olvassa, vizsgálja Gaiman műveit, az azt is tudja, hogy ún. „hullámzó zsenialitással” van dolgunk. Magyarul: Gaiman egyik műve ragyog, mint egy épp felrobbanó szupernova (Amerikai istenek), más viszont épp csak pislákol (Csillagpor), bár ez utóbbi sem kevés abban a mérhetetlen fantasy dömpingben, ami korunk irodalmának jellenzője.
Gaiman sokkal több, mint regényíró, s itt most nem arra gondolok, hogy számos képregény (pl. a világhírű The Sandman sorozat), valamint filmforgatókönyv (l. IMDb) került ki a keze alól. Gaiman több az átlag regényírónál: ő Mesélő! Olyan alkotó, kinek elődei évezredek óta megtalálhatóak a tábortüzek, gyertyák, kandallók, olvasólámpák fénykörében, s akik olyan történeteket osztanak meg hallgatóságukkal, olvasóközönségükkel, melyek gyökere az emberiség őstudatából, a Jung által „felfedezett” kollektív tudattalanból szívják az ismereteket, a tudást, ha úgy tetszik, az „ősi bölcsességet”.
Hogy ez sok? Ez már inkább „lila duma”, semmint irodalomtudományi megközelítés?
Nézőpont kérdése. Tény azonban, hogy Gaimannél népszerűbb kortárs írót csak keveset tudunk felsorolni (nem számítva persze a romantikába csomagolt erotikus, vagy vallási miszticizmussal nyakon öntött összeesküvés-elméletes könyvek szerzőit, akik azonban csak az emberi ösztönökre – kéjvágy, paranoia –, és nem a lélekre hatnak).
Vissza Gaiman-hez!
A 80-as években újságíróként dolgozó szerző mára az ún. fantasztikus irodalom területén kápráztatja el olvasóit. Gaiman olyan mesélő, aki nem ismeri a gyermek- és felnőtt irodalom fogalmát. Pontosabban: nem vesz róla tudomást, hogy e kettő között különbséget kéne tenni. Épp olyan precizitással, gondolatgazdagsággal, mély mondanivalóval tölti meg ifjúsági regényeit (Coraline, Sosehol), mint az (általános szemlélet szerint) „csak felnőtteknek” szóló műveit (Amerikai istenek, Anansi fiúk). A világ, amibe ellátogat, mindig meglepetés. Hol klasszikus sci-fi vagy fantasy, hol mesével kevert horror, esetleg mágikus realista sziporkázás az, amibe az olvasó csöppen. Gaiman csupa meglepetés, feszültség, kikacsintó humor és főleg gondolat!
És most lássuk, miért is születtek a fenti sorok.
Kezdetben volt Neil Gaiman, aki olvasott egy cikket, amit történetesen Richard Dorson, az amerikai folklór hírneves kutatója írt 1971-ben. A professzor értekezésében arról elmélkedik, vajon mi lehet az oka annak, hogy az Amerikában letelepedő bevándorlók nem hozzák magukkal a hiedelemvilágukat. Az írek New Yorkba érkezésük után miért nem látnak többé elfeket és goblinokat, a magyarok lidérceket és igliceket, a kínaiak sárkánydémonokat, a törökök dzsinneket? Mikor kutatásai során feltette ezt a kérdést, az egyik adatközlő így válaszolt: „A mi házi szellemeink, démonaink, csodalényeink nem mernek átkelni az óceánon, mert félnek, hogy túl messze kerülnének az otthonuktól”.
Volt tehát kezdetben Neil Gaiman, aki olvasta Dorson professzor cikkét, s hirtelen (vagy sem – nem voltunk ott) ráébredt, hogy a fenti kérdés kibontása olyan lenne, mint egy atomrobbanás: milliárd sziporkázó, érdekes, izgalmas gondolatot, fordulatot, bonyodalmat, meghökkentő eseményt, humort és igazságot, azaz egy Nagyszerű Regényt teremthet általa.
Neil Gaiman látta, hogy ez jó, így aztán Neil Gaiman megírta (túlzás volna azt állítani: megteremtette, pedig…) az Amerikai istenek című regényt.
S akkor most már tényleg jöjjön a lényeg!
Neil Gaiman angliai kiadója, Jane Morpeth, a Headline kiadó ügyvezető igazgatója hétfőn bejelentette: Neil Gaiman következő könyve az Amerikai istenek folytatása lesz!
Aki szereti az első részt (ami nem sorozatnak indult), az most halk, gyönyörteljes nyögést hallat. Magam is közéjük tartozom. Ez valóban szenzációs hír a rajongóknak (de utálom ezt a szót: valamiféle bávatag, agyatlan zombiállapotot feltételez, pedig itt épp hogy Gaiman-olvasó, tehát gondolkodó emberekről beszélünk, kérem!) és a műfaj kedvelőinek (ez kettő volna? – nem hiszem), hiszen az Amerikai istenek az ezredforduló utáni angolszász regények egyik, ha nem A legjobb darabja. Gaiman 2011-ben, az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztiválon még azt nyilatkozta, hogy biztosan szeretne legalább egy folytatást írni a történethez, ám úgy tűnik, erre egyelőre nem kerül sor. Elröppent két év, az HBO-nál megkezdődtek az Amerikai istenek televíziós sorozatának előkészületi munkálatai, s most itt a hír: jön a történet folytatása.
Majd! Ne feledjük ugyanis, hogy Gaiman alapos szerző, aki az Amerikai istenek-hez is éveken át kutatott, gyűjtötte az anyagot, szóval… Nyugi és türelem!
Amíg elkészül a mű, addig sem fogunk elgaimantelenedni, hisz 2013. június 18-án jelenik meg Az óceán az út végén című új Gaiman-regény (itthon is!), ami öt év (!) munka után lát napvilágot (szóval tényleg türelem!). A mű megfilmesítési jogai máris elkeltek. A hírek szerint Joe Wright, az Anna Karenina, Hanna, Vágy és vezeklés, valamint a Büszkeség és balítélet című filmek rendezője viszi vászonra Gaiman látomását, ami bizony óriási kihívás lesz.
Addig is javaslom újraolvasásra az Amerikai istenek-et és persze az Az óceán az út végén című új Gaiman-regényt.
Fotók forrása és Gaiman hivatalos honlapja
