Elfogulatlanul ültem le olvasni Angster Mária könyvét a családállításról, és azon belül is kiemelten azokról az esetekről, amikor az elveszett ikertestvér hiánya vált ki tüneteket, sokszor úgy, hogy a páciensnek fogalma sincs róla a terápiát megelőzően, hogy az anyaméhben nem volt egyedül. Illényi Mária írása Angster Mária Ikertörténetek című könyvéről.
Ahogyan Bagdy Emőke is írja előszavában, nagy visszhangra számít a kötet kapcsán, hiszen egy most kialakuló, formálódó tudományterületről van szó, mely ütközőpontja lehet számos pro és kontra véleménynek. Mint írja: „Öröm arra gondolni, hogy sokat beszélünk majd róla, és ezzel mindnyájunk állásfoglaló énje erősödik, fejlődik.”
Én arra az álláspontra jutottam, hogy nekem tetszik a könyv és az is, amit képvisel. A terápia, és ezen belül a családállítás sikeressége a kommunikáción, együttműködésen, odafigyelésen és empátián alapul. Ha ezek a dolgok megvannak, és körbeveszik az embert, véleményem szerint az már magában fél siker. Amennyiben szakember irányítása alatt zajlik mindez, a gyógyulás nagy eséllyel végbemegy.
A kötetben olvashatunk egy rövid, lényegi összefoglalót a családállítás módszeréről, a legjellemzőbb tünetekről, konkrét esetleírásokat, olvashatunk számos interjút pszichoterápiával foglalkozó orvosokkal: klinikai pszichológussal, haptoterapeutával, kapcsolatanalitikussal, pszichiáter pszichoterapeutával, családállító terapeutával, hipnoterapeutával… A kötet végén megtalálható valamennyi orvos rövid bemutatása, és elérhetőségei.
Minden ember más és más kapaszkodót talál magának az életben, annak, akit a családállítás módszere foglalkoztat, remek választás ez a könyv. Nem akar meggyőzni, csupán az érdeklődő olvasó elé tár egy alakulóban lévő módszert. Amelyhez szervesen hozzá tartozik a könyv elején, szimbólumként is látható plüssmaci, amelyet a pácienseiknek kell beszerezniük, egyfajta feszültség levezető, oldó, kiegészítő kellékként, melynek funkcióját legjobban így foglalja össze egy terápiában részt vevő férfi: „Ha ránézek a mackóra, olyan, mintha ő lenne a lelkiismeretem. Mintha számon kérné, hogy megtettem-e mindent aznap ahhoz, hogy jobban éljek, mert ugye, ezt ígértem az ikremnek az állításon. Szóval, felügyelet alatt vagyok. Komolyra fordítva a szót, azt gondolom, jót tesz nekem, hogy valami – pardon, valaki – figyelmeztet rá, hogy felelős vagyok az életemért.”
Azt hiszem, elkelne mindnyájunknak egy ilyen mackó.
