A testét annyira elhasználta a természet, hogy amikor évtizedek múlva újra visszatért a városba, alig ötven évesen, és igazolványt kényszerült csináltatni, senki nem hitte el, hogy a képen nem egy nyolcvan éves öregember van. (Borszéki Boglárka írása)
Valójában semmihez nem értek.
Milyen szép volna azt mondani, hogy orvos vagyok, vagy ügyvéd, vagy tanár, vagy vasutas, vagy pénztáros, vagy fodrász, ahelyett, amit mondok, vagy legalábbis amiről beszélek egy darabig, próbálom elmagyarázni, hogy mennyi mindent csinálok, és azok közül épp mi érdekel leginkább.
Minden új társaságban feszengek, amikor rákérdeznek, hogy mivel foglalkozom, mit csinálok, mert erre nem lehet egyetlen szóval felelni, főleg úgy, hogy újabb és újabb ötleteim támadnak néhány havonta. Különös találkozni vásári árusként azokkal a régi ismerőseimmel, akik keramikusként ismertek meg, vagy egy könyvbemutatón azokkal, akik fagyisként, természetgyógyászként, agrárszakemberként, táncosként, trénerként, értékesítési vezetőként, vagy állatorvosi asszisztensként, angol tanárként tartottak számon. Számos önéletrajzot írtam már és a legkomolyabb gondot mindig az jelentette, hogy bevalljam, mi minden voltam már, és milyen sikereket értem el olyan szakterületeken, amelyek látszólag egyetlen ponton sem kapcsolódnak egymáshoz. Elméletben persze bárki elhiszi nekem, hogy a bátorság, a hit és a tanulni vágyás elég hozzá, hogy képességeink fejlesztésével sok különböző területen átlagon felüli eredményt érjünk el, de praktikusan mégis hiteltelennek tűnik az, aki több dologgal foglalkozik. Ezért aztán ma már leginkább kerülöm ezt a témát, ha barátkozni megyek valahová és nem kifejezetten valamelyik munkám miatt, amikor konkrétumokról, szakmai dolgokról beszélek.
A munka és az élet elkülönítése egy egészen újkori találmány, én pedig ortodox munka szemléletű vagyok. Munka mindaz, amit teszünk, bármi, fizikai és szellemi, önmagunkért vagy másokért, kényszerből vagy önszántunkból, mindegy. A születésünk pillanatától dolgozunk. Megtanulunk átfordulni a másik oldalunkra, felállni, járni, rágni, beszélni, játszani, iskolába járni, munkahelyre járni, zongorázni, kertet ásni, villanyt szerelni, füvet nyírni, főzni. Megdolgozunk az ismereteinkért, az érzelmeinkért, minden megfoghatatlan tapasztalatunkért. A munka energia. Energia pedig mindenhez kell. Vagyis ez emberi életben folyamatosan munkálkodunk. Korábban mindezt az önfenntartásért, vagyis egy nagyon közeli, megfogható célért tették az elődeink. Mivel ma már igen kevesen mennek ki a kertbe, hogy az aznapi vacsorát a leszedett terményekből készítsék el és a civilizált életben való részvétel nagyobb részt pénz alapú, az emberek a munkahelyükön elvégzett munkájukért cserébe kapják meg ezt a bizonyos, előre kialkudott összeget, így viszonylag távolra került az a valódi cél, ami az életet szolgálja. Az orrunk előtt pedig csak a pénz van. A rítus valójában ugyanaz maradt, csak nem a kertbe, hanem valamelyik szupermarketbe megyünk a vacsoráért. Kicsit kínos arra gondolni, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzet ez, hiszen a vacsora feltétele a pénz birtoklása, vagyis arra a bizonyos munkahelyre be kell járni, máskülönben nem jár a bér. A gépezet részeként pedig nem látszik a saját cél, csak a cég érdeke, ami az extraprofit; ez pedig még bosszantóbb, amikor átlagos dolgozóként annyit visz haza az ember egy hónap alatt, mint amennyibe lépcsőházi korlát két méteres rúdja került a cégnél, ami fel sem tűnik senkinek. Egy darab korlát. Semmiség. Nincs. Megfogtam? Nem tudom. Tárgyak, amiket úgy használunk, hogy fogalmunk sincs róla, hogy léteznek. Egyedül a korlátgyártó, na ő tudja, mert abból él, méghozzá nagyon jól. Mert ki az a szerencsétlen, aki arra teszi fel az életét, hogy korlátokat gyártson? Mindenki mást akar. Azt, amit a többiek. A szülő megbecsült szakmát akar a gyereknek: legyen ügyvéd, orvos, közgazdász. A korlátgyártó apa fia meg örül, hogy oda született, gyárörökösnek, mert garantáltan meg tud belőle élni. Az osztálytársai persze évtizedekig röhögnek majd rajta, de ő ugyanúgy tanul és küzd, mint a többiek, elvégez egy egyetemet, akármilyet, úgyis mindegy, övé a gyár, ami dübörög. Hiába, kellenek a korlátok.
Ki tudja hányszor születünk meg egy élet alatt. Az adminisztráció precízitásától függően persze van a birtokunkban egy adat, amikor a születésnapunkat ünnepeljük. Nekem tavasszal. Édesanyám állítja, hogy teljesen normális volt minden, amikor én a világra jöttem. Átlagos napon, átlagos szülés, átlagos testsúly, átlagos hosszúság. Egy picit furcsa formájú hüvelykujj, ami miatt a mai napig szégyenkezve rejtegetem a kezeimet. A lányom kedvenc ujja, amire babakorából emlékszik, hogy az a mami, az az ujj, és soha eszembe sem jusson, hogy műtétileg „normálissá” alakítsák, mert akkor az ő kisgyermekkora egycsapásra szertefoszlik, ezzel fenyeget.
Bárhonnan nézem, az mégis különös, hogy épp az enyém ez az élet.
Igen, velem játszotta az édesapám azt, hogy csillogó teáskanalakat dugdos a falvédő szövetébe, egész kicsi voltam, de látom a lámpafényben az apró napocskákat rajtuk, és érzem a félelmet egy olyan ember közelsége miatt, aki idegen és irracionális, mint egy fantom, aki a kitalált világokat csempészi az éltembe. Pedig tőle kaptam a szárnyaimat és a nevemet.
– Milyen szép neved van!- mondta az ebédjegyeket árusító néni az iskolában, és talán látta rajtam, hogy őszintén meglep engem ez a hír, hiszen senki nem volt közel, se távol, akit akkoriban ilyen keresztnévvel illettek volna a szülők. Én mindig is Krisztina meg Alexandra és Anita vagy Gabriella szerettem volna lenni, lehetőleg Kiss, két essel, vagy Nagy, Kovács, Tóth vezetéknevekkel.
Apám élete legalább olyan különös volt, mint a halála. Majd húsz évig volt remete a budai hegyekben, saját készítésű barlangokban lakott, ahol jó esetben rongyokon és avaron aludt, vadászott és gyógynövényeket szedett, az évszakok kínálata szerint került az asztalra gyümölcs, hús vagy semmi sem. A testét annyira elhasználta a természet, hogy amikor évtizedek múlva újra visszatért a városba, alig ötven évesen, és igazolványt kényszerült csináltatni, senki nem hitte el, hogy a képen nem egy nyolcvan éves öregember van.
Édesanyám vakon szerette őt, míg egy nap rádöbbent, hogy amióta apámat megismerte, csakis az ő életét élte, így amikor elment tőlünk, anyám összeomlott és évtizedeken át igyekezett a legkülönfélébb módokon túlélni minden benne élő tévhitet. Tőle kaptam a küzdés képességét és a félelmeimet.
A múlt éjjel azt álmodtam, hogy az egyik metszőfogam a gyökerénél eltörött. Kétségbeesve zokogtam egy férfi térdére borulva, akinek nem láttam az arcát.
Teljesen reménytelennek tűnt, hogy létezik bárki, aki segíteni tudna és a férfi is csak ült ott, mozdulatlanul, szó nélkül és vigasztalásképp néha megsimogatta a hajamat. Akkor már annyira szerettem volna segíteni az álombéli magamnak, hogy bekapcsolódtam és gondolkodni kezdtem saját magamért. Kitaláltam, hogy most álmodok egy fogorvost, lehetőleg hollywoodi-t, mert az tűnt a legjobbnak a világon, hiszen a színésznők gyönyörű mosolyát is arrafelé gyárthatják valahol. Odaálmodtam magamat a rendelőbe, ahol a doktor megmutatta, hogy még az eredetinél is szebb fogaim lesznek, pedig a sajátomra mindig nagyon büszke voltam, és nem igazán hittem benne, de alávetettem magamat a kezelésnek. Amikor beültem a székbe, akkor ébredtem.
Erre a mai napra.
Ebben az életben, ami az enyém.
Kaptam.
Részlet A kóristák című filmből:
