Ideje indulnom a Villamosból, úgysem megy az már sehova, sőt nem is létezik. Dora Bruder útvonalát követem, csak éppen fordítva, nem megszökve, hanem megtérve. (Röhrig Eszter párizsi riportsorozatának utolsó része)
„Ne várj ma este, mert az éjszaka fehér lesz
és fekete” (Gérard de Nerval utolsó üzenete)
Ismét Párizsban. Nem a szerelem miatt. A tizedik részt, a befejezést szeretném megírni. Utcákban járok, ülök feszülten a kávézókban, s minden nap kikötök a Sainte-Geneviève Könyvtárban. Valójában itt töltöm az időt, de azt képzelem, hogy majd az Au Tramway, a Villamoshoz címzett kávézóban érkezik el a pillanat. Minden ott kezdődött, és ott fog véget érni. Tavaly áprilisban, amikor utoljára Párizsban jártam, azt hittem, majd ebben a kávézóban jön az írás, de akkor felújítás miatt zárva találtam. Csak a zsánerkép jellegű, régi falfestmény maradt az építkezés alatt is érintetlen. Gőzzel működtetett, kétemeletes, zöld villamost és egy sarokházat látni rajta, földszintjén a már akkor is meglévő zöld kávézóval.
Este nyolc után érkezem, de jól látható, hogy a kávézó piros lett. Az üvegezett teraszt szürke acélvázzal erősítették meg, és előrelátóan a nyári napellenző ponyvahengert is fölszerelték már a falra, éppen a halvány rózsaszínűen izzó fűtőszálak fölé. Hogy e fedett, de azért hűvös teraszról beljebb kerülhessek, nem elég inni, enni is kell. Parasztsalátát rendelek, ami nem más, mint egy tál lencse, pár szem főtt krumpli, és egy tükörtojás. Nézem az asztalon a vörös üveghengerben remegő elektromos gyertyalángot, nyelem az íztelen étket, hallgatom a kihangosított, itteni zenerádiót. Fejem felett monitoron világít a napi ajánlat. Nem jönnek többé ide hozzám a fáradt tekintetű, gyűrött nadrágos pincérek; tigrisszemű, karcsú termetű, mellényes ifjak suhannak ide-oda a vendégek között.
Nem vár már ő a rue de Toulban. Neki örökre megmarad Nerval, nekem nem örökre Párizs. Itt ülök ma este, a háromszög csúcsában, az Au Tramway kávézóban, ahol a rue de Toul összeér a rue de Picpusszal. „De hiszen minden érez!” – idézi Nerval az Arany sorokban Püthagoraszt. Nem tudom, igaz-e, az, hogy minden érez. Emlékeim nem hívnak elő érzéseket, még a vágyra sem emlékezem, pedig a zsigerekből tör az elő, és jó, ha van, de még jobb, ha szemérmes, olvastam egy hajdani írónőnél. Felidézem Flaubert egy mondatát, azt, amelyiket szerelmének, Louise Colet-nak írt 1853-ban: „A vágy ereje éppúgy vall a lélekről, mint a harangtorony magassága a katedrálisról.” Ide-oda futkároznak a fejemben szövegfoszlányok, mások gondolataihoz fordulok, mert a sajátjaimmal nem boldogulok. Mintha nekem üzennének az északi költőnő szavai: „Aki nem csókol meg, / így büntet vagy emlékeztet, / és beleírja magát a versbe.” De ha beleírta magát, bárki, aki fontos volt eddig, akkor már nem büntet, nem emlékeztet… S miközben a szabadság felé haladok, nem tudom, mit felejtek el a múltból, és mi az, ami megmarad, talán mozdulatlanul lapul, nem mutatkozik, de él tovább a jelenemben. Ezek a szavak is emlékek, és nem is tudom, mire valók: „Várlak. Várlak.” Szent Rókus napján történt mindez, éjjel. Éjjel, egy óra után. Csak Rókusra szabad gondolnom, a tüzek eloltójára.
Rendezem a számlát, nem olcsó ez a vacsora, de nem számít, úgysem jövök ide vissza többé. És csakazértis: minden szépség a nyugalomból fakad. Bármiben felfedezhetek jeleket, a jelekben jelentéseket. Azokban az időkben, amikor éjjelente ebben a kávézóban vártam őt, a nappalokat a Louvre-ban és a Sainte-Geneviève Könyvtárban, Fra Angelico egyik festményének a tanulmányozásával töltöttem. A címe: Keresztelő Szent János fejevétele és Heródes lakomája. A teremőrök nem tudtak útba igazítani, én pedig makacskodtam, hogy itt van az, itt, a Mona Lisa felé vezető csapásvonal mentén. Ez a hajdan predellumként szolgált kisméretű kép jóval a szemmagasság fölött függ, ágaskodva is alig látni… mintha büntetni akarná azt, aki végre rátalál. Újra és újra visszahív. Salome a kép jobb sarkában táncol, mozdulatai elnyújtottak, nem erotikusak. A haja szőke, a feje az angyali üdvözletek angyalára hasonlít, félprofilban van megfestve. Áttört aranyhímzéssel szegélyezett, rózsaszín ruhát visel, fátyol, ékszer, de még egy gomb sincsen ezen az egyszerű és az egész testet elrejtő, vastag anyagból készült ruhadarabon. Távolabb áll, mintegy egyedül, elkülönülve a lakomázó királyi fenségektől, amit Fra Angelico azzal hangsúlyoz, hogy perspektivikusan állítja be, és emelvényre helyezi a mulató kompániát. A kép szinkretizmusa tompít a drámán: Saloméval szemben, a kép bal sarkában egymás mellett látható a jól ismert eseménysor: a lefejezés után rögtön ott a fej a tálcán a kézben, tálalásra vár. Salome a majdan úgyis bekövetkező Születést és megváltást idézi meg ebben a beállításban és értelmezésben… a pogány-keresztény szinkretizmus finom egyensúlyát megnézni jövök én ide – értem meg lassan a folytonos visszatérések okát. Ha hinnék a névmágiában, mindenképpen megemlékeznék arról, hogy Salome neve egyes magyarázatok szerint a héber Shalom „béke” szóból származik. De más is közrejátszhatott abban, hogy folyton erre vezet az utam. A Louvre előtt, a ma itt álló Napkirály-szobor helyén állhatott a Doyenné köz, és az a régi ház, ahol Nervalék laktak, akik csodálták Fra Angelicót, a misztikus, vizionárius festőt, de nem gondolták volna, hogy majdan, 1986-ban a művészek védőszentjévé nyilvánítja őt a római pápa.
Ideje indulnom a Villamosból, úgysem megy az már sehova, sőt nem is létezik. Dora Bruder útvonalát követem, csak éppen fordítva, nem megszökve, hanem megtérve. Későre jár. Kétezer méter innen a Nation állomás, ahonnan egyenesen a szállásomra visz majd a metró. Ebben a hosszú, tizenhatodik században épült Picpus utcában nincsen kettőnél több kávézó. Vagy étterem. Talán, mert a múltban kizárólag gyógyító, oktatási és egyházi intézmények létesültek itt. Patrick Modiano Dora Bruder című regényében többször is olvashatunk a Picpus utcáról. Dora Bruder az itteni Mária Szent Szíve katolikus iskolába járt, ide tér vissza minden hétvégi kimenője után a szüleitől. Szokás szerint a Nation metróállomásnál száll le, legyalogol az internátusba, de egy napon túlmegy a nagykapun, befordul a Gare-de-Reuilly utcába, és megszökik. „Láttam őt, amint elhalad az internátus fala előtt. Talán azért képzelem, hogy erre jött, mert a »gare«, a pályaudvar szó a szökést juttatja az ember eszébe.”
Az utcaneveken kívül nem sok minden maradt meg Dora idejéből, a német megszállás éveiből. Az internátust lebontották, a helyén fehér kerámiaborítású lakópark épült. Az egész negyed steril, mint egy kísérleti laboratórium, és bárhányszor erre jártam, nagy csönd vett körül. A Rothschild Alapítvány, majd a kórház és egy holokausztra emlékező tábla idézi a Modiano megörökítette regény világát. Lassan-lassan a hosszú utca másik végéhez érek. A 4–6-os szám alatt két századfordulós lakóház áll. Helyén hajdanán egy tehetős özvegyasszony kórházat tartott fenn, és 1841 márciusában Gérard de Nervalt is kezelték itt néhány hétig, aztán később különféle helyeken, többször is. Mindig önként jelentkezett. Nem ekkor és nem itt történt, ám én mégis ide képzelem ezt a jelenetet: Nerval bekopog valahol a városban egy ház kapuján, s mikor bentről kiszóltak, „Ki az?”, ő öblös hangon így válaszolt: „Az istenek.” Erre kinyílik a kapu, az elmegyógyintézeté. Emléktábla nem őrzi e helyet, az író levelezésében és barátai visszaemlékezésében annál elevenebben élnek az itt történtek. Nerval elégedett volt a szép szobával, a nagy, közös szalonnal, s a kerttel, ahol „….egy szék van […] és a székben nyitott könyv, abban szemüveg […] nincs az a […] szél, mi lapozni tudna benne, de a bifokális lencse egybegyűjtötte napfény mély, érdes peremű lyukat éget a lapokba…” Eksztatikus rohamok és lázálmok törtek rá élete során, az első éppen ebben az említett évben. Restellte ezt a másságot, s mikor jobban lett, sietett írásban megkérni a barátokat, rokonokat, hogy ne szóljanak arról, hol van, ugyanakkor kéri is, hogy látogassák meg őt. Nerval többek között mitomán volt és Napóleon leszármazottjának vélte magát. Márciusban, lábadozása kezdetén, hívására eljött hozzá egyik barátja, s a kapusnő betessékelte Nerval vasráccsal elválasztott kerti lakába, de látván, hogy mit művel a két férfiú, a barátot sem engedte ki a rács mögül, sőt, kijelentette, hogy ő még Nervalnál is ütődöttebb. A barát személyes beszámolója szerint Nerval éppen kettejük leszármazását demonstrálta a végtagok igénybevételével, de ehhez a két kéz nem volt elég, zoknit, cipőt is le kellett venni, s a lábat is megmutatni a pontos számoláshoz. Dolga végeztével hiába rázta a rácsot a barát, a legközelebbi orvosi vizitig nem engedték szabadon.
A tizenkilencedik század első felében a romantikus művészek azt sem tudták, hogyan tűnjenek ki excentrikus öltözékükkel, viselkedésükkel, hóbortjaikkal. Ezzel szemben Nerval egyszerű kék posztókabátban járt, s a lehető legkisebb olvasottságú lapokba szeretett írni. Öröksége révén nem volt nincstelen, mégis az utcákat rótta, gyakran kabát nélkül, különösen télen. Néha rátört a luxusigény, egyszer művészien faragott, hatalmas ágyat készíttetett, de mivel nem volt kivel megosztania, s kedve sem belefeküdni, valamelyik barát lakásába került. Egy barátja azt írta róla, hogy mindig szerelmes volt, de soha nem akadt olyan nőre, aki méltó társa lett volna. Egy másik barát, Arsène Houssaye érzékletesen mutatja be a szerelmes Nervalt. Jenny Colon színésznő volt a szerelme, Nerval egyszer rózsát vitt neki, s miközben átnyújtotta a csokrot, finoman magához húzta Jennyt, és csókot lehelt a nyakára. Jenny ellökte magától, Gérard hátraesett, rá a kis asztalkára, amelyen egy miniatűr sèvres-i porcelán kávéskészlet kapott díszhelyet, ám most leborult, odalett az egész. Jenny megharagudott és soha nem bocsátotta meg neki, hogy összetört az orléans-i herceg ajándéka.
Nerval különféle helyeken élt, abban a Párizsban, amely már nem létezik többé. Ő és művészbarátai is úgy érezték, hogy valami végérvényesen eltűnőben van, sőt azt is, hogy űr és hiány képződik a jelenben. Nem ok nélkül telepedtek a Louvre közelében lévő Doyenné-közbe Théophile Gautier-vel, legjobb barátjával, és más művészekkel. Ablakuk a Louvre egyik romos, lebontásra váró, reneszánsz kori kápolnaromjára nézett, amelynek akkoriban már csak a szentély részét lehetett felismerni. Patrick Modiano is vonzónak érzi e hajdanvolt lakhelyet, mert ezt írja: „Egy másik időben, másik életben Párizsban, a Doyenné közben éltem én”… Nerval eksztatikus állapotban, folytonos révületben élt, karját repülni vágyva széttárta, s szökellve, futva járt, mint a strucc, írta róla Gautier. Zsebében maga fabrikálta jegyzetfüzetet hordott, az utcán írt, nem dolgozószobában. Negyvenhét éves volt azon a télen, amikor ismét télikabát nélkül bolyongott az éjjeli Párizsban. Fázhatott a mínusz tizennyolc fokban, hajnal felé bekopogott valahova egy kis melegért, de most nem nyitottak neki ajtót. Az akkori mészárosok negyedében volt ez az utca. Ma a rendőrség épülete áll a helyén. Ebből a negyedből csak a hentesek adományaiból épített Szent Jakab-katedrális egyik tornya áll, minden mást lebontottak vagy elpusztítottak. Ebben a Szajna-parti Öreg Lanterna utcában sétált Nerval ezernyolcszázötvenöt januárjában. Abban az utcában, amelyikben a leölt állatok beleit, zsigereit, feldolgozásra alkalmatlan részeit vasrácsos vályúkon át engedték le a folyóba. A változatos állagú és formájú, organikus anyag szüntelen mozgásban tartott a folyó felé. A megbecsült költő, Goethe Faustjának máig legjobb fordítója felakasztotta magát a zegzugos, bűzös utca egyik rozsdás vasrácsára. Reggel hatkor találták meg. Kétszer halt meg, előbb megölte magát, aztán megfagyott, de a kalap, a kalap a fején maradt. Sokan elemezték, miért halt meg, miért így és éppen e helyszínen. Mindent megkapott, barátot, hírnevet, elismerést, a szerelmet meg megálmodta. És ami mindeme felsoroltak között nem szerepel, ott, éppen ott rejtőzhet a valódi ok. A hitek, eszmények híján lévő jelenben idegennek érezve magát, a költő a régmúlt korokhoz tért vissza, és e korok szépség-mozaikjaiból, apró, de számos utalásból alkotta meg szövegeit. Hártyafinomságú, áttetsző álom- és emlékképek rétegződnek egymásra a számára legkedvesebb, Sylvie című elbeszélésében. Nervalnak sikerült benne újrateremtenie és egyidejűvé alakítania a gyerek-, ifjú- és felnőttkort éppúgy, mint a letűnt civilizációk reminiszcenciáit, melybe a vallomásosan emlékező elbeszélő személyes története ágyazódik.
A Szent Genovéva-könyvtárban találok egy korabeli dokumentumokat, visszaemlékezéseket tartalmazó kötetet, és abban olvasom, hogy Nerval azért kereste a halált, mert mindennél jobban félt attól, hogy elapad a tehetsége, íráskészsége. Azt mondják, utolsó estéjén holló szállt le mellé, és talán az juthatott az eszébe, hogy itt az ideje, hogy elrepüljön, messzire, az igazi álmok országába. A szenzációéhes Goncourt fivérek egyike, Jules másnap rögtön a helyszínen termett és lerajzolta az Öreg Lanterna utca nevezetes kanyarulatát, így az egész világ megtudhatta, hol érte ezt a nagy művészt a halál. Annyi lap tartozott neki honoráriummal – mert szakadatlanul dolgozott és írt –, hogy az utólagos fizetség busásan fedezte a temetés költségeit, az örök sírhelyet a Père-Lachaise temetőben. A Faust fordítója félt a pusztulástól, az ürességtől, és azt gondolta, a költői képzelettel, s tűnt korok szépség-töredékeinek egymáshoz illesztésével a jelen menthető… A kötélfélén himbálózó költő a halála előtti pillanatban az utca végében, a Châtelet téren emelkedő Hírnév allegorikus nőalakját láthatta…
Az utolsó párizsi napomon hull a hó, és találkozóra igyekszem a Café de Flore-ba, a Saint-Germain-negyedbe. Nem szeretek ide jönni, túl nagy a zaj, és nem takarítanak. Március van, virág nincs. Tudom, hogy a Flore-ral szemben a legutóbbi Modiano-regényben szereplő Brasserie Lipp, kissé odébb meg Romain Gary hajdani lakóhelye, a rue du Bac található, hát elfogadom ezt a találkozóhelyet. Karomat lóbálva futok a Szent Genovéva-könyvtártól idáig, pedig nem szeretek sietni. Késésben vagyok, tilos megállni a Saint-Sulpice-templom közelében, abban az utcában, és a ház előtt, ahol valószínűleg Modiano lakik.
Megérkezem. Az író, Mickael Korvin már vár… meséli, itt járt az előbb Vincent Lindon, amott meg nézzem, ott van Chiara Mastroianni. Biztos vagyok benne, hogy ugrat. Ez a kávézó többek között Apollinaire, André Breton, Raymond Queneau, Beauvoir és Sartre alkotóhelye volt, most turistalátványosság, nagy a tömeg és mi sem vagyunk híresek… Mickael legutóbbi könyvéről beszélek, néz, csak rám figyel, majd azt mondja, mindent megértettem. Elfelejtettem elővenni a mikulás formájú fémdobozból a diktafont, jöttek a szavaink és el is szálltak. Ki-ki útjára indul, kilépünk a kávézóból. Mickael, ez a kétméteres ember alig hallhatóan ezt mondja: „Gombolja be azt a kabátot, nagyon hideg van…” Megrendít ez a mondat, s a mód. Nincs idő ezen gondolkodnom tovább, mert rájövök, a sálam ott maradt ebben a híres kávéházban. Visszamegy, megkeresi, megtalálja, elválunk. Lehet, hogy nem lesz ihlet, nem lesz szöveg, talán kudarcot vallok. Az elválás előtti figyelem pillanata azonban az enyém lehetett…
Az előző részek:
Párizs-szerelem 9. – „Egyetlen vágyamnak”
Párizs-szerelem 8. – Louise Bourgeois-t keresem…
Párizs-szerelem 7. – Isten irgalmazz!
Párizs-szerelem 6., Gasztrognomé – II. rész
Párizs-Szerelem 5.: Gasztrognomé – 1. rész
Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin
Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben
