Nyugodj meg, kedvesem, hisz ez csupán a főbérlőnk szeme. Tegnap, miközben pakoltunk, szegény néni biztos minálunk feledte.
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Szecsőné magányos özvegyasszony, ki egy villában a Rózsadombon élt, s mivel túl sok fölös szobával rendelkezett, a holnaptól mást nem is remélt, mint hogy hirdetésére válaszul a kertkapun egy ifjú pár becsönget, s ajkuk így szól: „Tán önnél, néni, meglelhetjük végre rég vágyott albérletünket.
A ház valóban nagy volt, benne több család is vígan elférhetett, nem zavarta hát a párt, hogy a főbérlő rájuk üvegszemet vetett. „Régi háborús sérülés” – szabadkozott a néni, mikor észrevette, hogy a bájos leány mégis a merev mű-szemgolyót nézi. S mivel az ár megfelelt, s kényelmesebb a lakrész sem lehetett, a párocska mindjárt le is számolta szépen a lakbérrészletet, majd szólt a férj: „Most addig pakolunk, míg holminkkal minden szekrény megtelik!”, s bár nagy volt e munka, ők azonban ifjak, hát este még összebújtak, s ölelkeztek reggelig.
Az első napsugár viszont boldog madárdal helyett rettentő sikolyt hozott, midőn a szőke leány az ágyból kikelve megállt, s csak óbégatott, remegő kézzel mutatva az asztalon pihenő bádog hamutálra, melyből egy üvegszem meredt rá, jeges tekintettel rémítve őt halálra.
„Nyugodj meg, kedvesem, hisz ez csupán a főbérlőnk szeme. Tegnap, miközben pakoltunk, szegény néni biztos minálunk feledte.” – a férj ekként csitítá zilált idegzetű hitvesét, s mielőtt munkába indult, kezében a szemmel a nénihez betért. Szecsőné a váratlan leletnek igencsak megörült. „Már mindenhol kerestem, s lám, végre megkerült!” – kacsintott ép szemével huncutul a férfira, majd magában hozzátette: „Mily kár, hogy a nejed csinoska, ám rettentő buta!”
Teltek-múltak eztán a lassú hetek, s hónapok, ám szép albérletében az ifjú pár szinte sosem nyughatott, mivel főbérlőjük bizony feledékenynek tűnt szerfelett, s a bérleményben totyogva hol itt, hol ott rakta le az üvegszemet.
„Érzem, hogy engem néz, bármit teszek is, folyton. A mű szemgolyó elől el nem bújhatok, s ettől pánik szorítja torkom.” – motyogta az ifiasszony, mikor férjura esténként hazaért, s ott ágyban találta körmét rágó, zilált hajzatú hitvesét.
„Szedd össze magad, drága, hisz így élni nem lehet! Ki egy francos üvegszemtől retteg, azon biz a fél világ nevet!”
Ám hiába a jó szó, a türelmes beszéd, az asszonyka szép lassan elveszti eszét. Egy borzalmas napon, midőn a házban egyedül bolyong, úgy csap le rá az őrület, mint egy bazinagy dorong. Az üvegszemmel ismét fész-tu-fész került, s rémálmába ekkor végleg elmerült, hát ura beretváját kezébe ragadva, csuklóin a húst ő csontig bevagdalta.
Sötét gyászba borult a rózsadombi villa, nincs ember a földön, ki több kínt kibírna, ám – mint mondják – a baj csőstül jön mindig: „Most meg a főbérlőm bolondult meg richtig!” – jajdul fel a bárban barátai előtt az ifjú férj, ki nemrég megözvegyült. „A temetés után hazabotorkáltam, s másra nem, csak sörre és Andaxinra vágytam, ám alig hevertem el jégverem ágyamon, esemes pittyegett a telefonomon, mit főbérlőm, Szecsőné küldött a szomszéd szobából, ezt írva: Ha vágysz rám, édesem, nem vagyok ám távol! Először persze úgy gondoltam én, hogy tévesen matatott a billentyűzetén, s szólni akartam néki: az üzenet félrement, ám ajtómat nyitva ő szinte rám esett, s ölelve-csókolva az ágy felé taszított, ruhát tépve rólam a férjének szólított. Mire kilökdöstem a szobámból végre, miközben borzadva néztem ép szemébe, nem volt ő már ember, csak idegroncs, mint nejem, ki szintén megbolondult ama zordon helyen. Így hát felmondtam a nyüves albérletet, s máshol folytatom majd üres életemet.”
Az asztaltársaság helyeslőn bólintott, s poharát emelve mindenki koccintott. Akadt azonban egy pár – barna férfi és nő –, kiket nagyon felizgatott az őrült főbérlő, s bár egyikük se mondta, a gondolat megfogant: tán az üvegszem okozza a borzadalmakat?
„Meg kell figyelnünk őt, s kilesnünk a titkát, hisz épp ezért kutatjuk az ezotériát!’ – szólt a nő, midőn a bárból eltávoztak, s bólintott a férfi: „Bárki elkárhozhat, ki keserű magányban tengeti életét, boszorkánykodásra adva szegény, ősz fejét, démoni mágiát idézve konyhája rejtekén, mely átokként tapad meg csillanó üvegszemén.”
S e bájos páros, hisz valóban hitt a misztikumban, másnap már ott is állt a nyikorgó kertkapuban, Szecsőnét kérdezve illedelmesen, megesik-e szíve a két szerelmesen, kik albérlet után kutatva járják Budapestet, ám ha kiadná szobáját, nála töltenék az estet. A néni ép – bár kissé hályogos – szeme gyanakvón villant reájuk, de nem látta rajtuk, hogy lenne bármily hibájuk, ráadásul még az üvegszem is mohón megbizsergett, hisz férfi áll a házhoz, s néki csak ez kellett.
Teltek-múltak ismét a borongós hetek, s hónapok, de bárhol hagyta szerte, az üvegszem hiába vizslatott, a néni szobájában ülve semmi érdekest nem láthatott, mivel a férfi mindig rátalált a szemre, s egy kalapot legott fürgén rárakott.
Egy viharos este aztán a banyának végképp elege lett, s rikácsolva közölte: „Ezzel fájront, vége: felszámolom az albérletet!”
A misztikus pár nem szólt, nem is vitatkozott, hisz addigra, mit lehet, már mindent megtudott. Bűvös pálca rezzent, ezüst inga lengett, feltárva titkát a gonosz üvegszemnek.
Így távozott tehát a párocska csendben, rájuk Szecsőné kiskaput csapott, ám a ház felé loholva ijedtében majd orra nem bukott, mert rossz előérzet tört rá durván, s hirtelen: „A szemem, jaj, hiába tapintom, üregében nem lelem!” És fordult máris sarkon, rohant az utcára ki, hol füle még épp hallotta, amint reccsen valami. Járdán guggolt a férfi, s mellette a barna nő, kinek kezében újra és újra felemelkedett a súlyos kő, s lecsapva véle az üvegszem szilánkokra tört, mire démonhörgés kelt a légben, gyászos és meggyötört.
Szecsőnét többé nem látta senki sem, nem maradt utána sem búcsúlevél, sem kihűlt tetem, csupán félmaréknyi üvegszilánk csillant a betonon, meg némi szürke por, s hamu, mely otthagyott cipőjét, ruháját fedte vastagon. Utóbbi holmikat a rendőrség a kertkapuban lelte meg, ám ennyiből senki nem volt képes kibogozni a tényeket, hisz a barna párnak – bár keresték őket – örökre nyoma veszett, s csak itt-ott suttogták róluk: „A két ifjú tán démonvadász lehetett!”
KÉP: It came the outer space (sci-fi, 1953, rendező Jack Arnold)
