Jobbnak láttam elhagyni a tánctermet. Miközben fölfelé tartottam, darálni, hadarni kezdtem vasúti menetrendeket, földrajzi pontokat, történelmi eseményeket: még az évszámokkal teleírt általános iskolás füzetem is eszembe jutott. Nem hihettem, hogy ezek a kerülőutak elfedik a valós problémát, ám talán egy nagyot mentettem vele. Utólag hazudhatom széppé: lépcsőfokonként kellett küzdenem. Danzig: Lengyelország hatodik legnagyobb városa, egyben legfontosabb kikötője, Pomeránia székhelye. Cremona Lombardiában, a Pó-síkságon található, a Pó folyó mentén, Milánó és Mantova között. Csak egyszerűen így: aztán szaladni, rohanni. Menekülni. Hirtelen összecsuklottam a biztos szédülettől.
Mikor hónapokkal ezelőtt megismerkedtünk, és fölvetette, hogy gyerekkora javarésze Fejér megyéhez, Székesfehérvárhoz köti, felderültem, hiszen mindig büszkeséggel teli vágyódással gondolok erre a vidékre: itt telt el anyám sikerekkel és szorongásokkal vegyes leányélete is. A sárkeresztúri vidék, nagyszüleim lakhelye pedig Bella István költészetének alapélményül szolgált. Ha ilyenkor dunántúli szemlélettel fantáziálok, mindig kerül ebbe a kamaszos romantizálásba valami föloldhatatlan, finom erotika, és valami, ami még a keresztény ünnepekből származhat: egy piros ruhás kislány fut át a feszes meneten, kicsi kezében szorongatott töménycukorkával. Hiába próbálnám függetleníteni magam: Aba, Káloz, Szabadegyháza – itt is bóklásztam már sűrű álmaimban, még ha a dűlőút nem is úgy fordul valójában, még ha a szellemházak helyén ma koszos, bedőlt falú szegénylakások is vannak túlnyomórészt. Azt hiszem, ennek a vidéknek legalább annyi köze volt hozzám, mint amit tizenévekig a Viharsaroktól, Békéstől kaphattam.
Tudtam, hogy amit ezek után még elmondhatok neki, említésre sem méltó adathalmaz. Mert hát nem ölelhettem magamhoz, nem foghattam meg a kezét: falakról kezdett el beszélni, amik szükségszerűen kell közénk álljanak. Egészen egyenlőtlen így a mérkőzés, böktem ki, pedig nem is gondoltam vereségre, sportpályára, futógyűrűre sem, ahol az idővel hadakoznak a résztvevők. Tehát sietnem kellett, de a fakószürke, velejéig lecsupaszított kis helyiség esélyt sem adott igazságbeszédre. A hiányzás fölemlegetése pedig csuri kis tett lett volna, tálcán nyújtható közhely. Pedig fürge tekintete, mintha hosszú vonatból nézné folyton a tájat, és ami onnan visszatükröződik, kinyerhető belőle, hitelesebb egy patak zúgásánál is: puskalövés utáni néma csöndben. Bizonnyal kinevetett volna, bizonnyal egyedül maradtam volna az üres szobában ezzel a mondhatatlan ragaszkodásommal. Inkább hadarni kezdtem, és megfordult velem most először, hogy dadogtam is hozzá. De nem történt semmi: összepakoltam a cuccomat, eloltottam a lámpát, és bedőltem az ágyba. Már világosodott, hogy elnyomott az álom, ő pedig mintha utoljára tűnt volna el a lépcsőfordulóban. Egy fa hajolt be az álmomba, megrázta leveleit, de hamar elhallgatott, talán belátta: ehhez a nőhöz sehogy sem férkőzhetek. Évek múltán: nem csalhatom, nem vihetem el az őrületig, nem kergethetem vissza az anyjába, nem pofozhatom meg, nem nevezhetem hazugnak, nem fog visszaütni, mondta az álom. Mint egy szobor, olyan messze van ez a felfénylő arc minden rágalomtól. Szobor, gondoltam, jéghideg kőszentség, ahogy elhúzódott az érintésnyi résből mandulaszemével, ott, a lépcsőfordulóban. Előbb úgy táncolta körbe a férfi is. De aztán hirtelen leemelte a piedesztálról. Megmozdult felé, talán egy viccet is mesélt közben, a növekvő zúgásban még hallottam, ahogy röhögnek rajta. Danzig, Cremona, Bialogród, Szeredőc.
